Fotó: Cser István
A lélek az ember gyámköve. A lélek az ember kemény váza; nem puhány, érzelgős szivacs, amelyről oly jólesik andalítóan beszélni, minden következmény nélkül: ó, a lélek! Nem. A lélek olyan valóság, amelyhez felnőtt a testi-anyagi ember, hogy harmonikus egységben vele, annak méltó hordozója legyen. Az ember története a lélek története…
Hosszú a szerelvény, alig lehet végiglátni a Nyugati pályaudvaron. Néhány perc még az indulásig. Mi hívja, mi vonzza, mi hozza a közel nyolcszáz embert, hogy felszálljon, s elinduljon? Négyszáznegyvennyolcadik alkalommal mozdul meg az embersokaság, hogy elérkezzék Csíksomlyóra. Negyedszer indul a Boldogasszony zarándokvonat a Kárpát-medence legnagyobb Mária-zarándokhelyére, a pünkösdi búcsúra. A vonat, a zarándokvonat néhány esztendő alatt keresztény nemzeti intézménnyé lett – mozgó templommá. Tudnak róla Amerikától Ausztráliáig, katolikusok és más keresztények, s olyanok is csomagjukat helyezik el a szerelvényen, akik korábban nem ismerték meg a templomajtót. Mindenki úgy beszél a Boldogasszony zarándokvonatról, mintha valami titka lenne. S ennek a titoknak igyekeznek nyomába eredni. Titok? Ha van, ez a lélek természetéből forrásozik, amely a bizonyosság felé vonzódik…
Meglett férfi érkezik, arcának ráncai a lépéseiben hullámoznak. Ismerősökre talál, köszönteni készül őket, Beer Miklós váci püspök, Bátor Botond pálos szerzetes, Soltész Miklós egyházi ügyekért felelős államtitkár búcsúztatja a zarándokokat, a férfi arca megrándul, torka összeszorul. „Az előbb, odatúl, a peron mentén egy menekültcsalád…”
Ázott veréb az öt kisgyerek. A bekötött fejű asszony az anyák szívós konokságával öleli, biztatja, ha kézbe adni nincs is mit, szóval eteti a kicsiket. Az apa fájdalmon és szomorúságon túli tekintettel néz valahová, a semmibe; combjára ejti karját, karjára a fejét. Nyilván a Bécsbe vagy Münchenbe induló vonatra várnak. Hátha… Honnan jöttek? Macedóniából, Szíriából, Irakból, Szomáliából, Líbiából? Hát nem mindegy? Emberek. Ázott veréb az öt gyerek. A zarándoklatra induló férfi emlékezetébe beleharap, belemar a maga ázott veréb-múltja. Ezért rándul meg, görbül le szája széle. S majd a vonatút során mintha a kerekek kattognák, imádkozva zakatol benne az ő története. Feltör majd a szavakig. Mindenki viszi magával saját hátizsákját – a lélek hátizsákját.
Áldás a zarándokokra, áldás az útra kelőkre, áldás a lélekvándorokra – s kigördül a Boldogasszony zarándokvonat. Integető kezek, zászlók, sóhajok, bizakodás… Pálmai Árpád kántor finom hangján fölhangzik: „Íme, tündöklik hajnali nap fénye: a Mindenhatót bizalommal kérjük, s teljes erővel.”
És visz, visz a vonat, a Boldogasszony zarándokvonat.
„Hálát, köszönetet hozok”, mondja Pfeffer Ferencné Haraszti Magdolna Tiszainokáról. „2004-ben és 2006-ban jártunk már Somlyón, akkoriban aggodalommal volt tele a szívem, azóta csak imádkoztam, s imáim meghallgatásra találtak.”
Házasságuk hullámvölgybe jutott, „nagyon nehezen dolgoztam fel, de imádkoztam, nem hagytam magam. Ez jelentette a kilenc évvel ezelőtti imakezdetet a Szűzanyához. Azóta tanultam meg imádkozni. Addig is mondtam az Üdvözlégy Máriát, de ma már tudom, nem imádkoztam.”
Két éve kezdte el barátjukért a rózsafüzért mondani. A férfi daganatos betegségben szenved, „lassanként gyógyul, igaz, időnként visszaesik, de él, boldog családapa, sok örömet okoz családjának és környezetének. Neki is köszönhetem, hogy megtanultam imádkozni. Amikor az autóban egyedül utazom, a rózsafüzér valamelyik tizedét mondom. Tíz-húsz éve nem tudtam elképzelni, hogy a rózsafüzért imádkozzam. Az imádkozás támasz: megbékélést ad. Sokszor elkeseredem, a családi gondok, az unokák iránti aggodalom, aztán a kor, amely körülvesz minket, néha értelmetlennek érzem a dolgokat. Ilyenkor azt hiszem, nem bírom tovább, de mégis tenni kell. Imádkozom, ettől megnyugszom, új erőre kapok. És lassan kisimulnak körülöttem a hullámok.”
Öt gyermek és hét unoka… „Hagyományaimat az őseimtől kaptam, dédmamától, nagymamától… de nem volt mindig intenzív a belső életem. Aztán megértettem, hit nélkül, napi imádkozás nélkül nem lehet felnevelni a gyerekeket.”
Jakubinyi György érsek két nappal később erről is beszél a legalább félmillió zarándok előtt Somlyón. Mit kell megőriznünk? Őseink hitét és szokásait, nemzetiségünket és anyanyelvünket. Mennyire minimális program, s mégis mekkora!
A vonat fut, ez már a Partium, aztán Kalotaszeg, Kolozsvár. Sok százan várják a szerelvényt. Kezek nyúlnak – mindkét oldalról. Köszöntő szavak, majd a Boldogasszony utasai lélekben magukkal viszik a peronon állókat. Marosvásárhelyen ezrek tekintet-hangja csüng a vonaton. Oláh Dénes főesperes hangja válik ki: „A Szűzanya felé tartotok, aki mindannyiunkat el akar segíteni életünk gyökeres megváltoztatásához. Nincs biztosíték arra, hogy ez a változás végbe is megy bennetek, de egyet mindenképpen megtehettek: ne akadályozzátok meg azt, ami megtörténhet.”
Ami megtörténhet… Wolfort Gézáné Mórahalomról így fogalmazza meg ezt: „Férjemmel harmadik alkalommal zarándokolunk ezzel a vonattal. Az első alkalommal ajándékba kaptuk az utat gyermekeinktől. Azóta úgy érezzük, újra és újra el kell jönnünk. Az út vonzása, ahogyan fogadják a vonatot az egyes állomásokon. S lelki nyugalommal tölt el, amikor fölmegyünk a nyeregbe… Ezt elmondani? Nem lehet, át kell élni. S hogy mit kérek? Legyen béke, szeretet – családunkban és a világban is.”
Egy kis jó – ennyi, amivel a hátizsákot meg kívánja tölteni. Csakhogy fogékonyak vagyunk-e a jóra? Azt gondoljuk róla, nincs abban semmi különös, legyintünk rá, helyette a szenzációsat, a borzongatót, a rendkívülit keressük. A színes, gazdag fantáziájú rosszat a színtelen jóval szemben, amely egyszerűen csak van. Egyszerűen csak van, mint ötszáz éve egy ferences szerzetes keze munkája nyomán a napba öltözött asszony a somlyói templomban.
És visz, visz a vonat, a Boldogasszony zarándokvonat.
Kulcsról érkezett asszony. Szelíden viseli a már hosszú órák óta tartó utazást. Ő is az egyszerű jóval kezdi: „Hálát adok eddigi életünkért, a családomért, a békességért, s kérem, továbbra is így legyen.” Azt gondolhatja valaki, könnyű kereszténynek lenni, csupa jóban, csupa gondtalanságban. „Több betegség is elérte a családunkat. Férjem infarktuson, szívműtéten esett át, nálam daganatos betegséget állapítottak meg. Ma már talán túl vagyunk rajtuk… Élünk. Kérem a Jóistent, a továbbiakban is legalább olyan egészségben élhessünk, mint amilyenben most.”
Kérni, de magam is tegyem meg az én részemet. Így folytatja: „Soha nem adtam föl. Az első perctől kezdve bíztam benne, hogy meggyógyulok. Nagyon jó orvosok kezébe kerültem, és hála a családi körülölelésnek. Perlekedtem-e Istennel? Nem. Az első órákban, amikor megtudtam a betegséget, azért megkérdeztem: miért éppen én, miért éppen mi?”
Kérni – Máriát, Istent. Milyen könnyen hamisan cseng, ha a kérésben Máriát vagy Istent „szolgáltató” intézménynek tekintjük, akiknek az a dolguk, hogy megfeleljenek a mi igényeinknek. Aki a kérést, az imát, a fohászt ennek tekinti, téves úton jár. Az nem érti, miért térdel le a hívő ember, miért mondja, „Mária, segíts!”. Miért és hogyan mondja? Pedig egyszerű a filozófia: – Kértem Istent, vegye el a gőgömet, és Isten azt felelte: nem. Azt mondta, nem az ő dolga, hogy elvegye: az én dolgom, hogy feladjam. Kértem Istent, adjon boldogságot. Nem. Ő áldást adhat, a boldogság rajtam áll.
Fiatal nő. Arcán szelíd szomorúság. „Ne kérdezzen. Még ne… Talán majd később. Még nem készültem föl.” Maroshévíz táján járunk, nemsokára megérkezünk Gyergyószentmiklósra. Akkor elmondja fájdalmát. Amit máskor, másutt egy addig ismeretlennek talán nem tenne meg. Közeledünk Máriához, a lélek egyre sürgetőbbé válik. „Fiatal lány voltam, szerelmes lettem, belevetettem magam. Aztán az egyik nap arra döbbentem rá, hogy gyerekem lesz. Nem értettem. Nekem gyerekem? Hiszen ez képtelenség.” Rövid mondatok, szinte csak szavak. „Ugye, nevetségesnek tartja? Kommersz történet. Minden második lánnyal megesik. Nem tudtam, mit tegyek. Megmondtam neki. Az után. Ott álltunk a Bethlen Gábor és a Dembinszky utca sarkán. Magas fémkerítés volt mögöttünk. Olyan palánkszerű. Nyomasztó. Rám nézett: intézd el! Mintha belepréseltek volna a palánkba. Nyilván tudja tovább…”
Az arcára pillantok. A szenvedés nyoma már nem friss, odakérgesedett. „Egyedül maradtam. Elvetettem. Azt mondta, ad rá pénzt.” Szárazan fölnevet. „Később férjhez mentem. Azóta se tudok gyereket szülni.”
És visz, visz a vonat, a Boldogasszony zarándokvonat.
„Közeli rokonságunkban meghalt egy csecsemő” – néz föl belső csöndjéből egy középkorú hölgy, valahonnan Szolnok környékéről. Nyolcvanöt éves édesanyja kora miatt már nem jöhetett vele. „Az anyuka most újra várandós. Édesanyámmal érte imádkozunk, ő otthon, én itt, érte fordulunk Máriához, hiszen ő is anya. Segítsen, hogy élet legyen!”
Harmincas éveiben járó fiatalember. Munka közben leesett a magasból, megbénult. „A keresztfiam”, mondja a Baja mellől érkezett néni. „Az anyja belebetegedett, a dédi folyamatosan szomorkodik, legszívesebben magára venné a fiú baját…”
Kértem Istent, adjon türelmet. Nem. A türelem a szenvedés mellékterméke. Nem adható, csak kiérdemelhető. – Így szól a rövid bölcsesség.
A reggeli férfi története megnyílik az esti szélben. A világ kihunyó fele aranyizzásba kezd a látóhatár szélén. „Egykor én is ültem így egy padon, ahogyan most azok a menekültek. Két gyerekkel, hasonló korúak voltak, mint ezek. Akkor úgy mondták: disszidálás. És aztán semmi. Ide-oda dobáltak minket. Valahol a Rajna táján. Gyönyörű vidék. Én nem láttam belőle semmit, csak fogtam a gyerekek kezét, mi lesz velünk, nem volt hová mennünk, őrölt bennem az elveszés, papa, miért szorítod annyira a kezem, szólt a gyerek. Bőgtem, de nyeltem a könnyet… mára felnőttek, szép kis életük van, semmi különös, megvannak, nem tudom, emlékeznek-e azokra a napokra, soha nem mertem megkérdezni tőlük, de belém úgy odaégett, olyan fájdalmasan. Hát ezért remegett reggel a szájam szeglete, amikor megláttam azokat ott a padon…”
És visz, visz a vonat, a Boldogasszony zarándokvonat.
Gyimesbükknél járunk másnap, az ezeréves határon. Gyalog haladunk a kápolnáig, ahol Tamás József püspök mutat be szentmisét a mindvégig velünk tartó atyákkal – Görbe László piaristával, Burbela Gergely verbitával, Tímár Asztrik ferencessel – a vonatos zarándokoknak. Dosztojevszkij azt írta: „Mielőtt az élet értelmének keresésére indulnál, szeresd az életet! Ha szereted az életet, élővé leszel.”
Időközben hozzánk csatlakozik a gyimesfelsőloki Szent Erzsébet-líceum diákjainak egy csoportja. Gercui Mónika Mária a líceum kilencedik osztályos tanulója. „Nagyon sokszor imádkozom a Szűzanyához, minden hónapban elmegyek Csíksomlyóra. Szeretnék leérettségizni, egyetemre készülök, jogi karra Kolozsvárott.” Micsoda határozottság, egyszerű, tiszta program. Mint a további is:
„Itt születtem, itt élem le az életemet, itt is fogok meghalni.” Mosolyogva csattan belőle az élet. Igen, „ha szereted az életet, élővé leszel”. Szeleczky Tündével évekkel ezelőtt már találkoztam ezen a vonaton. Most újra itt van, kutatóbiológusnak készül a debreceni egyetemen. „Lelki megerősítésért jöttem. Szeretem átélni az itteni hangulatot, a hitben kegyelmet kapok, lélekben pedig sok-sok élményt. S találkozom székely és csángó ismerőseimmel, akikkel Csíksomlyó hozott össze. S hogy miért imádkozom? A tanulásért… Júniusban tizenhat vizsgám lesz, összesen huszonkét tárgyam volt ebben a félévben. Életem középpontjában most a tanulás áll. Ehhez erőt kell gyűjteni.” Aztán tovább fordul a szó: „Bizony nehéz közös világnézetű társat találni” – mondja szinte csicseregve az üde szépségű leány. „Sokfelé megfordulok külföldön, Olaszországban, Németországban, Erdélyben, Moldvában. Másoknál is ezt tapasztalom: nem egyszerű vallásos társat találni; de időnként összefutok ilyenekkel is, ha bízik az ember, talál…” – csilingel a lénye.
Hárman egymásba karolva lépdelnek. Mélykútról érkeztek. A hölgy mellett anyósa, a másik oldalon a férje. „Hálát szeretnék adni négy gyermekemért, kilenc unokámért, házastársamért és a kilencvenéves papáért. S imádkozom meghalt szüleimért, akik a karjaimban hunytak el egymás után egy évvel ezelőtt. S imádkozom tizedik unokámért negyedik lányomnál, akinél remélem, előbb-utóbb megszületik a kicsi.” „Lelkileg nagy szükségem van nekem is erre az útra – mondja a férj. – Imádkozom feleségemért, a gyerekekért, az unokákért, az egész családért.”
Amikor egyre több széthullik, a családot némelyek korszerűtlennek, idejétmúltnak tartják. „Pedig csak így lehet, családban. És a család férfiból és nőből áll. Nem lehet megmásítani, amit Isten így tervezett… Jövőre negyvenéves házasok leszünk. Bizonyíték, hogy így is lehet élni, ha akadnak is göröngyös szakaszok közben, mert minden házasságban vannak ilyenek. És megköszönjük, hogy negyven év után feleségem nyugdíjba mehetett. Az unokák visszakapták a nagymamát. Egyik unokám – Viktória, akinek a neve után becézik a feleségemet – fölírta a Facebookra: Hurrá, visszakaptuk Vikis mamát.”
Fiatal házaspár Budapest tizennyolcadik kerületéből. Rájuk tekintve alig akarom elhinni, hogy huszonöt éve mondták ki egymásnak az igent. „A Jóisten negyedszázad után is megtartott minket ilyen szeretetben. Mi ezzel az örömmel indultunk el. S a hálaadás itt is folytatódik.” Fiuk huszonkét éves, várják már az unokát, de… „Gyermekünk még nem talált magának párt. Nem egykönnyű összetalálkozni azzal, aki valóban a másik társa lehet. Fiunk fél attól, hogy lelki sérülést okoz neki, ha esetleg elhagyják, ha nem sikerül a kapcsolat. Meg aztán példát is állítottunk elé a mi házasságunkkal, s ehhez méri a társkeresést.”
És visz, visz a vonat, a Boldogasszony zarándokvonat.
Budai László, a Misszió Tours vezetője szenvedélyesen szervezi minden évben a vonatos zarándoklatokat. Csíksomlyó mellett Częstochowába, Mariazellbe és máshová is. „Gondolom, ezt hívják hivatásnak. Nem titok, egy évet szemináriumba jártam. Amikor 2000-ben a Duna TV elnökségének tagja lettem, nyilván azért esett rám a választás, mert rendszeresen jártam Erdélyt, jártam az egész Kárpát-medencét.
Nem papként élem meg ezeket a zarándoklatokat, hiszen másként vezetett az én utam, másként vagyok elrendelve a szolgálatra. Olyan ez, mint a vájat az úton. Belemész az autóval és visz, visz, próbálkozol másfelé, de mégiscsak ez adja az irányt. Ez a vezetőnyom a Jóisten. S hogy milyen lelki hátizsákkal jöttem? Tavaly ősszel meghalt az édesanyám, harmincesztendei betegeskedés után. Hosszú, nehéz idők, mégis azt mondom, ez is nagyon szép volt. Néhány órával a halála előtt még rám mosolygott, bár beszélni már nem tudott. Elbúcsúztam tőle, el tudtam engedni őt. Halála előtt két nappal, éppen hazafelé mentem a kórházból, felhívtak, hogy Częstochowában édesanyámért imádkoznak. Sírtam az autóban, és mondtam a rózsafüzért, együtt a lengyelek imájával.”
Párás szemek. Ne féljünk az érzelmektől. Korunk embere rejtegetni igyekszik az érzéseit, mondván, kimutatásuk nem illendő. Aki az érzéseket, érzelmeket az érzelmességgel, érzelgősséggel téveszti össze, az gondolkodik így. Budai László folytatja: „Karácsony reggel kaptam a hírt, velem egykorú barátom meghalt ötvenéves korában. Ezt máig nem tudtam feldolgozni. Egyvalamit tudok: újra kell mérni a dolgokat. Újra kell értékelni: miért és mit lehet, illetve szabad vállalni? Hányszor mondtam, útjainkon a fő szervezőnk a Jóisten, s talán mégsem bíztam rá eleget. Ez az én lelki batyum.”
Már fönn járunk a két somlyói hegy közti nyeregben. Embersokaság, idén többen, mint bármikor korábban. Aztán korholom magam: mennyiséggel mérem a kereszténységet?
Felvidékről érkezett asszony mellé kerülök a gyalogsorban. „Csak megköszönni tudom a kegyelmeket… Van persze rossz is, nagyon sok rossz is a családban, de én mégis megköszönni szeretném a Szűzanyának a jót.” Micsoda konok eltökéltség, mondhatnám, ha nem érteném, hogy ez a hit. „Ugyanakkor szomorú is vagyok. Idősebb lányom kijelentette: nem vagyok az anyukája, nem beszél velem. De a kegyelem megerősít, s bízom benne, mint a tékozló fiú a Bibliában, ő is visszatér egyszer. Miért szakadt el? Az anyagiak miatt. Nem volt ilyen. Mióta férjhez ment, rendkívül anyagias lett. Azt mondja, nincs Isten, ne tanítsam imádkozni a gyerekeit, templomba se vigyem őket. Egy éve halt meg a férjem, azóta mondja, hogy nem vagyok az anyja, nem akar látni, nem engedi hozzám az unokákat se.”
És visz, visz a vonat, a Boldogasszony zarándokvonat. Már hazafelé visz.
Mikola Erzsébet Tatáról ki-kipillant az ablakon, nehogy elvétsen egyetlen integetést is a vasút mellett várakozóknak. Egy család zászlóval ott áll-ül a kertben, régóta várakoznak, tudják, a vonat valamikor visszafelé jön. A kiscsikót is kihozták, ő is a családhoz tartozik.
A búcsúzás megható percei után Erzsébet néni így fogalmaz: „Rengeteg mindent viszek magammal, ami erősít szinte egész éven át. Ahány alkalommal itt jártam, mindig megerősítést kaptam. Férjem öt éve itt hagyott, előtte közösen jöttünk. S most visszatérnek azok az emlékek… Lélekben most is együtt vagyunk.”
Két fia, három unokája van. „Ők sajnos nem járnak zarándokútra. A kor szelleme megérintette, de remélem, nem érte teljesen utol őket. Unokáimat a háttérből igyekszem plántálgatni. A gyermekeimnek is adtam alapot, s bízom benne, amikor jönnek az élet megpróbáltatásai – hála Istennek eddig még nem voltak nagy gondjaik –, visszatérnek, megtérnek. Ez volt a fő kérésem, ez az egy. A férjemet biztos helyen tudom, olyan jó ember volt, életem egyetlen bánata, hogy gyermekeim, unokáim nem járják ezt az utat. Néha ugyan eljönnek templomba, nem istentagadók, de nem követik Isten útját.”
A tanárnő Tolnából tizenöt gimnazistát hozott. Ő maga református. „Diákjaim nem egyházi iskolába járnak, többségük nem vallásos, nagyon távol áll tőlük ez. Azzal a gondolattal indultam el, ne akarjam, hogy most megtérjenek, nem erőszakoskodhatom, viszont azt kértem Istentől, legyen nagyon jó hangulata az útnak. Érezzék meg azt a szeretetet, amelyet itt kapnak másoktól, érintse meg őket a vonat hangulatán keresztül a hit, s az, hogy milyen Erdélyben lenni. Úgy érzem, ezt megkapták (könny szökik), nem kellett erőlködnöm. Mindvégig jól viselkedtek.”
Schmidt Péter gyermekgyógyász professzor belgyógyász feleségével és felesége édesanyjával utazik: „Teljes lelki megnyugvással térek haza. A mindennapok igen nehéz munkája után ebben a néhány napban mélyen elgondolkodtam hitről és nemzetről, arról a hármas üzenetről, amelyet Jakubinyi érsek említett szentbeszédében. Visszük haza Győrbe, Magyarországra azokat a lelki és szellemi értékeket, amelyeket az út során kaptunk.”
A fárasztó napok után is vidám és friss a gimnazista Farkas Viktória. Szavaiban ott ringatódzik a megpendülő jövő: „Még nem jártam Csíksomlyón, nagyon élveztem. A szentmisék, az egyéb programok, a szép időjárás… Mintha kissé megváltoztam volna. Tisztábbnak érzem magam.” És biztatóan mosolyog.
