Az Ön írásait olvasva – legyen az tanulmány, próza vagy költészet – az első, ami meglepheti az olvasót: a megfogalmazás és a tartalom szépsége. E kettő egy ideje, de különösen a kortárs irodalomban, ritkán találkozik össze.
– Simone Weilnek arra a megállapítására hivatkoznék, amely szerint a transzcendencia a szenvedés és a szépség formájában mutatkozhat meg. Művelődéstörténeti értelemben szépséghiányos korban élünk. A klasszikus formákhoz, a klasszikus szépségeszményhez való viszonyunk radikálisan megváltozott. Az Adytól származó „Minden Egész eltörött” megállapítás azt is jelenti, hogy a szépség mint egész megtapasztalása sem lehetséges. A XX. és a XXI. század művészetére általánosságban jellemző az, hogy tartózkodik és óvakodik a szépség közvetlen létrehozásától.
Az alkotók esetleg félnek a giccstől?
– Igen, attól is. Hiszen nagy a veszélye annak, hogy a vers a szépség felé vezető úton a didaktikus megszólalásmód vagy a giccs mellékösvényeire téved.
A fentiek tudatában Ön mégis vállalja ezt a „veszélyes” utat.
– Igen, vállalom, mert egy ártatlanabb, mégis teljesebb szépséghez kívánok visszatalálni. Olyan szépséghez, amit a gregoriánból, az ikonfestészetből, a középkori névtelenek művészetéből is ismerünk. Ez nem könnyű feladat a XXI. századi líra nyelvén a Nyugat és az Újhold nemzedéke és a posztmodern költészeti kísérletei után. Irodalmi értékeiktől senki, én magam sem tudok elvonatkoztatni.
Milyen lehetséges megoldásokat lát erre?
– Vasadi Péter költészete kapcsán fogalmaztam meg, hogy az ő versei nem csupán művészi értelemben jók, hanem egy másik minőségben is azok, mert jóságosak. E kettőt szeretném magam is összekapcsolni verseimben.
Milyen a „jóságos vers”
– Amelyik szereti az olvasót, és amit szeret az olvasója. Az utóbbi időben tudatosan törekszem arra, hogy ne lombozzam le azt, aki írásaimat kezébe veszi.
Versei és prózái egyaránt gyakran utalnak a keresztény tanításra, vagy onnan merítenek. De talán nem tévedek, ha azt mondom, mindez nem pusztán a hagyományra vagy kultúrára való reflektáltság jegyében történik.
– A keresztény világképhez az első utakat a művészi produktumok nyitották meg számomra. Tizen- vagy huszonévesen az embernek egyszer csak föltűnik, hogy Bach zenéje, Pilinszky versei és Rubljov ikonjai kiragyognak a művészettörténet egészéből. A valláshoz kötődő művészeti alkotások egy sajátságos esztétikai erőt testesítenek meg. Ehhez hozzátartozik, hogy a teológia maga is gyakran a költészet szépségével lepi meg az embert. Hivatkozhatunk itt Pascalra, Simone Weilre vagy Gabriel Marcelre. Írásaik amellett, hogy filozófiai és teológiai szempontból kifogástalan szakmunkák, a retorikai megalkotottságon túlmutató szépség élményével is megajándékozzák az olvasót. A keresztény hithez vagy egyáltalán a hithez való viszonyomat úgy fogalmaznám meg: hiszek azoknak, akik hisznek. Közvetlennek nevezhető istenélményről nem tudok beszélni. Talán ezért is fontos számomra Simone Weil, aki hasonló módon küzdött meg valamivel, amiben próbált és szeretett volna hinni, de maga nem tapasztalta meg, ahogyan a misztikusok vagy az „egyszerű” hívők.
Ez olyasfajta küzdelem, amiről Pilinszky így írt: „Aki nem hisz, az egyszer sem próbált meg kétségbeesni.”?
– Igen, de rögtön hozzáfűzném ismét Simone Weil egyik megállapítását: Istenben nem hinni kell, hanem szeretni kell őt. Ez nagyon megfontolandó tanács. Mert talán nem a hit vagy a világnézet kérdéseivel kellene bajlódnunk, hanem mosolyognunk kellene egymásra, vagy néha megsimogatnunk egy tölgyfát. A kulcskérdés mégis csak a szeretet, mint a világban való létezésünk egyetlen ésszerűnek tetsző módja. Ezután valószínűsíthető, hogy egy teljes mentalitásként megélni kívánt szeretetállapot egy idő után a hit kérdését fölöslegessé is teszi. Mert a jelenvalóban nem hinni kell, hanem együtt élni vele. Bűnös voltunkat természetesen nem tudjuk megkerülni. Megléte nem kérdés, hanem tény. Az igazi kérdés az, mit tudunk kezdeni a saját, illetve a mások bűnével.
Ebben tud segíteni a művészet?
– Közvetlenül nem, de megteremti azokat a szellemi, lelki és kulturális mintákat, amelyek a bizakodó embert a felszínen tudják tartani. A művészet nem menthet meg, de nélküle elvesznénk. És ez valószínűleg biztos.
Ján 8,12-20
Miután Jézus is magára hagyta (a kétségtelen bűnnel és a bizonytalan bűnbocsánattal), az asszony letérdelt, hogy alaposabban szemügyre vegye, mit írt a mester a porba. Ismeretlen jelek voltak, kibetűzhetetlen írás. Lehunyta szemét, hogy élesebben lásson, és elmosolyodott (hosszú idő után először szívből), hogy tisztábban érezzen. A szokatlan exegézist csöndes férfihang zavarta meg. – Jöjj haza. Kérlek. – A férje volt. – Jöjj. Haza. Kérlek – ismételte a szavakat az asszony. – A bűn Istent szólítja meg. Én nem tudok vele mit kezdeni. Szeretlek. Menjünk – mondta a férfi. – Szeretlek. Menjünk – suttogta utána az asszony, majd kinyitotta a szemét, és a földre tekintett. Az írás eltűnt. A férj tapodta szét? Az asszony bő ruhája söpörte el? Vagy a betűk a kimondott szavak misztériumához tartoztak – eredetileg is? Elindultak. Jézus messziről, egy sarok mögül figyelte őket. Az Olajfák hegye fölött magasan állt a nap, s a fény fölöslegét csak ott, a házfalak árnyékában tudta elviselni ő is.
Halmai Tamás
(Az írás az Amsterdam blue kötetben jelent meg.)
