Virágének

A csönd mint rétpaplan bebugyolál, a pillangótánc csöndesül, csupán a lepkequadrille-t követi a tekintet, négyszer két szárny csattogását az erdő alatt. Akkor már megjön a nyugati szél, hullámban, fokozatosan borzolva egyetlen pillanatra a lombok tetőit.
Ami körülvesz, a teremtés csodája, ujjongó zsoltár, fák, hegyek áhítata, amelyre manapság alig figyel már az ember.



A pilisi len sárga gyönyörűségét bámulom: társtalan a világban, itt maradt a jégkorszak a tán százezer esztendő után, északi lejtőkön, ahol mindig zordabb az évszak. Írják, van rokona, de nincs testvére.

Ötszirmú virág. Törékeny vagy, mint egy gyönyörű leány, és bujdokolsz, amint a szépség bujdokol. Egybefonódsz az Énekek éneke dalszavaival. Azt mondod, amit Mörike a romantika derekán: A lég szőttese néha meglobog, / üdébben s áttetszőbben lengve feljebb; / s kék teremben halkan énekelnek / boldog tündérek puha dallamot, / s égi zenén / s buzgó dal ütemén / ezüst orsóik té- s tovaperegnek.

Az Olympos üzen ezzel? A kő fehér: a dolomit. A virágnév zenél: linum – len, lágyan, mint a költő szava. Lehet-e finomabb szövésrend e hangokénál? Linum dolomiticum – ez a tudós neve a pilisi lennek. Tiszteletére zene szól, amíg tart a nyár a Pilisben.
„Napsütött, fövenyes meder az út”, lefelé. Már búcsúzóban a nap.
Valami lehet itt is tökéletes, a földön.