Fotó: Trauttwein Éva
„A szemináriumból kilépve a legnagyobb kihívásnak azt éreztem, hogyan tudom majd művelni magam a papi életem során.” Az önművelés Zsiga Péter atya számára egyszerre jelenti teológiai ismereteinek gyarapítását, a szüntelenül bővülő teológiai irodalom követését, és azt, hogy embertársaira figyelve folyamatosa tanuljon a körülmények elfogadásából és a saját hibáiból. „Nagy szükségünk van a formálódásra. Az ember képes megcsontosodni, butává, önzővé válni. Ha azonban ráhagyatkozunk a Szentlélekre, megállunk és önmagunkba nézünk, felismerhetjük a tévedéseinket. Átértékelhetjük a dolgokat, és megérthetjük, miben kell változnunk.” Ahogyan visszatekint az életére, egymás után jutnak eszébe azoknak a nevei, akik formálódásra ösztönözték.
Gyerekként a Rózsák terére járt hittanra. Jánosi Margit, egy csontrákkal küzdő néni foglalkozott velük a nyári táborokban. „Nagy fájdalommal járt számára a mozgás, de mindent megtett a gyerekekért. Mi körülvettük, hallgattunk rá. Aki a „gyerekei” közül papi hivatást választott, annak máriás miseruhát adott ajándékba. Ma is örömmel veszem fel. Az ember lehet beteg, ám ha működik benne a Szentlélek, képes másokért élni – ezt mutatta meg nekem.”
Péter atya az általános iskolában nem tartozott a jó tanulók közé. „Lusta voltam” – sommázza. Ezért szakmunkásképzőbe jelentkezett, szerszámkészítőnek. „Fogalmam sem volt arról, mit jelent ez” – így indult neki a szakmatanulás éveinek, melyek során lassanként megérett benne az elhatározás, hogy szeretné jól végezni a dolgát, becsületes emberré válni. „Gyerekkorom óta templomba jártam. Ott volt bennem a bizonyosság, hogy Isten mindent lát, amit teszek. Megtanultam, ha az ember valamit meg akar csinálni, akkor meg is tudja. Így kezelni tudtam a lustaságomat.” Mire elvégezte az iskolát, maga is csodálkozott azon, hogy micsoda gépeket tud irányítani. A szakmunkásképzőben töltött évek alatt vált fontossá számára a tanulás, mert ezekben az években született meg benne a döntés, hogy pap akar lenni. Ehhez pedig érettségire volt szüksége, amit meg is szerzett egy szakgimnáziumban.
„Nem volt könnyű beköltözni a szemináriumba. Életemben először nem otthon laktam. Meg kellett szoknom ezt a zárt világot, a szinte szerzetesi életmódot. Nem segített, hogy bizonyos nehézségekről, például a cölibátusról vagy a közösségi problémákról nem beszéltünk közösen.” Péter atya egy évre elhagyta a szemináriumot. „Szerelmes lettem, úgy gondoltam, családot alapítok. Aztán mégis visszatértem.” Teológiai tanárai egy egész életre szóló hatással voltak rá. Gaál Endre professzor biblikus előadásai mélyítették el benne a Szentírás ismeretét és szeretetét. Prefektusa, Forgács Alajos a lelkipásztori szolgálat gyakorlatába vezette be. Miután elvégezte a szemináriumot, mellé került káplánnak.
Zsiga Pétert 2002-ben szentelték. „Azzal a céllal léptem az oltár elé, hogy pap akarok lenni, és azt kértem Istentől, hogy a jövőben mindent ezzel a tudattal tudjak elfogadni.” Egy út kezdete volt számára ez a pillanat, ahogyan a hivatása születését is folyamatnak tekinti. „Különböző kihívások elé állít bennünket az élet, és minden helyzetben másként kell megélnünk a hivatásunkat. Nyitottnak kell lennünk.”
A szentelés után két kápláni állomáshely következett. A kelenföldi Szent Gellért-templomban négy, Kispesten, a Nagyboldogasszony-templomban egy évet töltött el. Mindkét plébánián intenzív ifjúsági és közösségi élettel találkozott. A kispesti közösségre visszaemlékezve felidézte Sós Lajos, a „doktor úr” alakját. Egy éjszakába nyúló közösségi születésnap után kora reggel találkoztak újra – a gyóntatószékben. „A doktor úr nagyon fáradt volt, mégis eljött. Elmondta, hogy egyetlen hónapban sem mulasztja el az első pénteki szentgyónást. Azóta én is gyónok minden hónapban. Tőle tanultam meg, hogy jó, ha az ember összeszedi magát. Amit a lelkiismeret diktál, azt meg kell tenni.”
Az ízig-vérig budapesti Zsiga Péter a Kispesten eltöltött egy év után vidékre került plébánosnak, Sárisápra. Ellátási területéhez tartozott Nagysáp, Dág és Annavölgy. „Idegennek éreztem a vidéki létet. Nehéz volt átállnom a falu életritmusára. A hívek végtelen türelemmel és szeretettel fogadtak, én pedig megértettem, nem biztos, hogy meg kell itt szoknom. Az a fontos, hogy ott legyek, és figyeljem, mire van szükségük az embereknek.” Sárisáp egyszerre viselte magán a kommunista örökség és a nagyszerű lelkipásztorok, köztük Rédei József atya elkötelezett egyházépítésének nyomait. „Sárisápot Kismoszkvának nevezték a kommunista idők alatt. Sokan éltek ott olyanok, akik a rendszer kiszolgálói voltak. Rédei József olyan erős közösséget épített itt, amely a legnehezebb idők alatt is sokakat meg tudott tartani az Egyházban. „Ebben a kis faluban azzal a tapasztalattal gazdagodtam, hogy bármilyen körülmények között lehetséges megmaradni, és építeni valamit.”
A sárisápiak Péter atya plébánossága idején nagy összefogással felújították a templomot. Pénzzel és munkával is segítettek. „Megbeszéltük az egyházközség tagjaival: ha száz ember havonta kétezer forintot ad, és egy évben tíz alkalommal össze tudunk gyűjteni ennyi pénzt, akkor sikerülni fog. Végül feleannyi idő alatt összejött a pénz, mint terveztük. Kifestettük és felújítottuk a templom belsejét. Az elhelyezésemkor pedig már a külső felújításra is megvolt a szükséges összeg. Kétkezi munkát is végeztünk. A férfiak úgy érezték, nekik is részt kell vállalniuk a templomépítésből, ahogyan annak idején apáik, nagyapáik tették. Volt egy nap, amikor közösen vertük le a régi vakolatot. Amikor megkondult délben a harang, együtt elimádkoztuk az Úrangyalát. Az asszonyok főztek nekünk. Nagyon szép nap volt.”
Péter atya sok példaadó ember nevét említi ezekből az évekből. Formálták emberként, lelkipásztorként. „Élmény volt velük lenni.” Mesélt például egy bányászemberről, aki az 1947-es nagy bányászszerencsétlenség után mély hittel, mosolyogva élte végig az életét. Egy kovácsmesterről, aki arra tanította meg, hogy a jól végzett munkának mindig megvan az eredménye, amivel az ember elégedett lehet. A kovács ajándékát, egy díszkardot, amelyen a hit, remény, szeretet felirat és a nyolc boldogság szimbólumai szerepelnek, Péter atya ma is szeretettel őrzi. Szintén ezekből az évekből elevenítette fel egy idős néni alakját, akinek a szentély szépsége a szívügye volt. És a kántorét, aki tizenhat éves kora óta szolgált. „A híveknek ma is így kellene belekapaszkodniuk a templomukba.” Péter atya szerint a közösségnek hűségesnek kell lennie a templomhoz. „Ha vannak hívek a templomban, lelkipásztori ellátás is lesz” – vallja.
2011-ben aztán Budapestre került, a Kövi Szűz Mária-plébániára. Ma is ugyanaz a szándék vezérli, mint mindig: a hívekért élni, akiket a főpásztor ránk bízott. „A lényeg, hogy igyekezzünk megismerni az igényeiket, alkalmazkodjunk hozzájuk. Törekedni kell arra, hogy megtaláljuk velük a hangot. Szükségük van arra, hogy a pap felismerje, mi az a hagyomány, amely fontos az egyházközség életében. Ezt kell megtartva megújítani, a közösséggel megbeszélve alakítani. S bízni a hívek türelmében és megértő szeretetében, amellyel a mi ember voltunkat tolerálják.
