A dodekafon (tizenkét fokú hangsoron alapuló) technikával megírt opera, mondjuk úgy, nem tartozik a slágergyanús alkotások közé, és az sem valószínű, hogy gyakran feltűnik majd az Önök kérték! műsorában. Ezért is örömteli tény, hogy kitüntető érdeklődés kísérte a Mózes és Áron előadását január 16-án a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A zsúfolt nézőtér persze a világpremiernek, Kocsis Zoltán „nagy dobásának” is szólt. Az eseményen megjelent zenei életünk krémje, jóformán az egész „szakma”, jeles kortárs komponisták, muzsikusok, zenetörténészek, hazai és külföldi újságírók… De nézzük az előzményeket. Itthon először tavaly júniusban, a miskolci operafesztiválon szólalt meg a hatalmas apparátust igénylő, összetett és zeneileg rendkívül nehéz alkotás. Giorgio Pressburger – a bibliai történetnek és a teológiai-vallásbölcseleti eszmefuttatásnak egyaránt ellentmondó – naturalista rendezésével egy „megállapodott”, neológ zsinagógai környezetbe helyezte az operát; a hiányzó harmadik felvonás szövege pedig felolvasott függelékként hangzott el. A nagyszerű Nemzeti Filharmonikus Zenekart és Nemzeti Énekkart vezénylő Kocsis Zoltán ekkor határozta el, hogy a librettó ismeretében és a meglévő zenei vázlatok alapján lekerekíti a „kétharmadába hagyott” operát, és megkomponálja a hiányzó részt. A vállalkozás sikere Kocsist igazolta, hiszen a kiegészítéssel helyreállt a darab kibillent „egyensúlya”. A második felvonás végén ugyanis az Isten ügyét, az eszmét és a feltétlen bizalmat teljes meggyőződéssel képviselő, ám rosszul beszélő Mózes látszólag alulmarad a testvérével, segítőjével, az „ékesszóló” Áronnal folytatott szellemi-lelki konfliktusban. Áron „kézzelfogható” csodatételei, a látható jelek jobban lelkesítik a zsidókat, mint a láthatatlan Mindenhatóba vetett hit. Áron kiválasztottságával együtt is esendő, nem érti meg az isteni üzenet lényegét: számára a lélek pusztán érzet, szerinte csak tapasztalatból fakadhat tudás. Miután Mózes – aki a törvényért ment fel a Kinyilatkoztatás hegyére – túl sokáig van távol, a nép egyre türelmetlenebb, ezért Áron megengedi, hogy bálványt állítsanak, amelyet imádhatnak. Az aranyborjú körüli ünnep azonban vad őrjöngésbe és vérengzésbe csap át. A visszatérő Mózes egyetlen szavára megsemmisül a bálvány, de ő a törvénytáblákat is összetöri, amikor Áron figyelmezteti: azok is csupán képek. A harmadik felvonás Mózes és Áron kettőse: pontosabban Mózes monológja, meg-megszakítva Áron erőtlen védekezésével. Mózes leleplezi testvére „anyagias” gondolkodását, önzését, a könnyű siker iránti vágyát. („Az örök élethez elég a vágyakról való lemondás.”) Majd figyelmezteti a zsidó népet: „…ha felhagytok a pusztai, lemondó életvitellel, és tehetségetekkel visszaélve túlzott magasságba törtök, mindig visszakerültök a talmi sikerek csúcsáról a kopár pusztaságba!” Testvérét megszabadítja béklyóitól, éljen tovább, ha tud; de Áron abban a pillanatban holtan hanyatlik a földre. A vándorlás folytatódik, az egy, igaz és láthatatlan Isten oltalma alatt… Kocsis Zoltán munkája stílustörés nélkül követi Schönberg hangszerelési elveit; a szerző szelleméhez hű, Bartók hatásától sem mentes, mégis egyéni hangvételű új felvonás született. A harmincöt percnyi zenei anyag egyetlen feltűnő „aránytalansága”, hogy közel a harmada ének nélküli rész: az „előjáték” és a testvérek párbeszédét wagnerien lassító-elmélyítő apró „közzenék” sora. A részben magyar származású Arnold Schönberg fő művének befogadása nem könnyű feladat, jóllehet atmoszférateremtő, hangulatfestő ereje azonnal magával ragadja a hallgatót. Megértése elsősorban azon múlik, hogy a szöveg pontos ismeretén túl ki mennyire képes elfogadni a szerző által lefektetett „játékszabályokat”, és belehelyezkedni sajátos művészi logikájába. A Mózes és Áront ezúttal Novák Eszter állította koncertpódiumra, kevés mozgással és fényekkel illusztrálva a cselekményt; a két címszerepet – akárcsak Miskolcon – Wolfgang Schöne „recitálta”, illetve Daniel Brenna énekelte.
A Művészetek Palotájában ismét (zene)történelmet írtak…
