„Dicsőített vagy te, Krisztus Istenünk” – ezzel a mondattal kezdődik a szent atyák tiszteletére szóló ének. Majd azzal zárul, hogy „nagy irgalmú Urunk, dicsőség néked”. A klasszikus módon négy csoportba sorolt imádság – kérő, hálaadó, engesztelő, dicsőítő – közül itt a legmagasabb szintűről, a dicsőítő imáról van szó. Krisztus Urunk felé fordulunk tehát a kezdéskor és a befejezéskor is, és ezzel a legtisztább, hozzá legméltóbb formulával köszöntjük. S hogy miért teszünk így? Énekünk a keretet kitöltő két gondolattal fogalmazza meg ezt.
Azokat a szent atyákat ünnepeljük, akiket „világítók gyanánt” rendelt a mi Urunk az egyház élére. Ez egyrészt a személyes életpéldájukra vonatkozik, hiszen rájuk is érvényes az evangéliumi tanítás: „Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,14). Olyanok, akiknek püspökként életükkel kellett tanúságot tenniük a hit világosságáról és Jézus melletti elkötelezettségükről. Nem véka alá rejtett, hanem tartóra helyezett fényforrásként működtek. Másrészt viszont felelősségükről is szól Jézus tanítása: „A ti világosságotok is világítson az embereknek” (Mt 5,15). És zsinati szent atyákként különösen a szívükön kellett viselniük, hogy a hit világosságát tovább is adják az embereknek.
Azokat a szent atyákat ünnepeljük, akiket arra rendelt az Úr, hogy „mindnyájunkat az igaz hitre” tanítsanak. Megtették! Éppen erről szólnak azok az egyetemes zsinatok, amelyeken munkálkodtak. Az egyház első századaiban az volt a feladatuk, hogy az eretnekségek ellen védelmezzék az igaz hitet, s ezt tették a Jézus Krisztus istenségét megvédő 325-ös zsinattól kezdve a szent ikonok létjogosultságát tisztázó 787-esig. Ezen az első hét zsinaton minden szempontból „egyetemesen” munkálkodhattak, mert e találkozókon az egész keresztény világ püspökei részt vettek, Keletről és Nyugatról egyaránt. A további (a katolikusok által „egyetemesnek” elismert) tizennégy zsinat atyáira is hasonló feladat hárult, egészen a II. vatikáni zsinatig.
Mint tudjuk, az ember azért lát, mert a fényforrásból áradó sugarak visszaverődnek a tárgyakról, s úgy jutnak a szemébe. A szent atyákat ünnepelve áttételesen értelmezhetjük ezt. A Krisztustól kapott világosságot továbbsugározzák, s nekünk az a feladatunk, hogy befogadjuk. Nem annyira a szemünkkel, mint inkább a szívünkbe.
