Ez a plebejus attitűd, amit rendkívül fontosnak tartunk. A KDNP elkötelezett híve annak, hogy Schmitt Pál államfő legyen” – jelentette ki múlt héten a kereszténydemokrata miniszterelnök-helyettes, és minden bizonnyal komolyan is gondolta, hogy két mélyen keresztény gondolkodású jogászprofesszor után vissza kell térni a rendszerváltó kezdetekhez, vagy talán még korábbra, elvégre Losonczi elvtársról is úgy vélhette a nép, hogy közüle való. Pali bátyánk plebejus volt a javából. A felforrósodott politikai légkörben mindig vannak rosszul sikerült, elhamarkodott mondatok, amelyeket gyorsan el kell felejtenünk. Most is ilyennel van dolgunk, de míg a felejtésig eljutunk, legalább tisztázzuk, mit köszönhetünk Sólyom László „arisztokratikus attitűdjének”. Még ha nem nyúlunk is vissza az ellenzéki kerekasztalhoz, ahol elévülhetetlen érdemeket szerzett, és nem szólunk az első Alkotmánybíróság elnökeként hozott határozatairól (melyeket a megfogant élet védelméről szóló briliáns okfejtés koronázott meg), s csak az elnöki ciklus döntéseit nézzük, Sólyom László akkor is messze kiemelkedik a politikusi mezőnyből. Mégpedig következetességével, ahogy a demokrácia intézményrendszerét védte mindkét politikai oldaltól úgy, hogy soha nem mosta össze őket. Ellenállt minden politikai nyomásnak, ha a Magyar Köztársaság legjobb hagyományait, mindenekelőtt 1956 szellemét kellett megóvnia. Kiemelkedett szociális érzékenységével, ahogy minden esetben szót emelt a családok életét kiszámíthatatlanul felforgató megszorítások ellen. Kiemelkedett a kisgyermekes családok érdekeinek következetes védelmével. A határon túli magyarok sohasem magamutogató, mégis eltökélt támogatásával. A történelmi egyházak szerepének bölcs felmérésével és patronálásával. (Gondoljunk a népszavazási kérdőív helyreigazítására!) Az arisztokratikusnak mondott Sólyom László valóban viszolygott és viszolyog a populizmustól, a politikai bohócoktól, akikkel mindenfajta érintkezést került, megvetette és megveti a harsány, ám üres gesztusokat. Komolyan vette és veszi Arany János szavait: „Nem elég csak emlegetni, tudni is kell jól szeretni, tudni bölcsen a hazát.” A szájhősök között csendes hazafi maradt. A barokkos látványkeresztények között elmélyült hívő ember, aki vallását a mai, szekularizált Magyarországon magánügyként kezelte. Ahogy családi életét, kedvteléseit is, pedig vevő bőven akadt volna rá. Köszönjük, elnök úr. Nagyon sokunknak hiányozni fog. Bár tudjuk, hogy ez a kor, ez a hamis bulvárvilág nem nekünk kedvez, mégis fontosnak érezzük a csendes lázadást, amelynek keretében legalább önmagunkhoz őszinték lehetünk. És kimondhatjuk: talán soha ennyire nem kellettek a példaképek, talán soha ennyire nem vágytunk arra, hogy az ország élén ne közülünk valók álljanak, hanem nálunk jobbak, erényesebbek, okosabbak és tisztábbak.
