A komponista népszerűsége évtizedek óta töretlen. Ugyanakkor néhány „szakmabeli” talán épp emiatt méregeti fanyalogva a szakállas, szelíd öregúr életművét. Hiszen nem megszokott, hogy egy kis balti állam kortárs zeneszerzőjét tucatnyi Grammy-díjra jelöljék, műveit a legpatinásabb kiadó gondozza, elismert művészek adják elő, miközben olyanok is csillogó szemmel beszélnek róla, akik nem sokat konyítanak a komolyzenéhez. Arvo Pärt egyetlen ok miatt lehet egyesek számára megosztó jelenség. Ez pedig éppen az, hogy nem megosztó. S az ilyesmi ma több mint gyanús…
Zenei tanulmányait gyermekkorában kezdte. Később az Észt Rádió hangmérnökeként dolgozott. Heino Eller irányításával tanult zeneszerzést a tallinni konzervatóriumban, ahol 1963-ban diplomázott. Két kompozíciójával 1962-ben megnyerte a Szovjetunió fiatal zeneszerzőinek versenyét. Korai művei Sosztakovics, Prokofjev, Bartók, később pedig Schönberg hatását tükrözték. Az ultramodernnek is nevezhető korszak azonban megszakadt. Pärt határvonalhoz érkezett. Így beszélt erről az időszakról: „Akkora hangzavart csaptam, hogy nem hallottam ki belőle a saját hangomat.”
Alkotói válság szakadt rá, és fél évtizeden át egyetlen művet sem írt. Egy tallinni zenei fesztiválon jelentkezett újra 1978-ban, egy sor tintinnabuli stílusban komponált művel. Részben a gregorián zene, illetve XIV–XVI. századi francia és franko-flamand zeneszerzők művei hatottak rá. Vallomásában erről ezt mondja: „Felfedeztem, hogy elég, ha csupán egyetlen hangot szólaltatnak meg gyönyörűen. Ez az egyetlen hang, vagy egy csendes ütés, vagy egy pillanatnyi csend megvigasztal. Egyszerű anyagokból építkezem – egy hármashangzattal, egy bizonyos tonalitásban. A hármashangzat három hangja harangokhoz hasonlít, ezért hívom ezt a kompozíciós eljárást tintinnabulinak.” (A latin eredetű szó harangocskát jelent.) Az új stílusban született legfontosabb művek közé tartozik a Für Alina, a Fratres, a Cantus in memoriam Benjamin Britten, a Tabula Rasa, a Spiegel in Spiegel.
Pärt 1980-ban családjával együtt elhagyta hazáját. Zsidó származású feleségének lehetősége nyílt arra, hogy Izraelben telepedjen le, ahová a zeneszerző is követhette volna. A szovjet rezsim szorításából már régóta szerettek volna szabadulni. De a kívánt úti cél helyett végül Nyugat-Berlinben leltek új otthonra. A komponista és családja, az észtek nagy örömére, évek óta már ismét hazájában él és tevékenykedik. (Idén májusban Tallinnban mutatták be Ádám-passió című művét, amelyet Robert Wilson amerikai rendezővel közösen álmodott színpadra.)
A választott emigráció első éveiben a Nyugat nem ölelte keblére azonnal a zeneszerzőt, hiszen nem látták benne a rendszer által üldözött értelmiségit, zenéjét pedig sokan félreértették. Ő azonban továbbra is alkotott, sorra születtek szakrális művei: a János-passió, a Te Deum, a Magnificat, a Boldogmondások, a Berlini mise. Idővel kezdtek felfigyelni rá. A modern európai egyházzene megteremtésében vállalt szerepéért 2005-ben Európai Egyházzene Díjban részesült.
Darabjainak előadása a karvezetők számára nagy kihívás. Pad Zoltán karnagy így fogalmazott egy interjúban: „Műveihez úgy szabad csak nyúlni, mint amikor márciusban kiültetik a palántákat, és azok még különösen érzékenyek, vigyázni kell rájuk.”
Ez a zene nem választható el szerzőjétől és annak hitétől. Az evangélikus vallástól az ortodoxia felé fordult komponista egy róla szóló portréfilmben így vallott az Istennel folytatott párbeszédről: „Ha az imafüzért a kezedbe veszed, más szavak költöznek a szívedbe, a gondolataidba. Mintha a helyedre kerülnél, mintha rendre igazítanának. Az imádság végére nem lenne szabad pontot tennünk. Három pontot vagy valamiféle megbánásjelet kellene elhelyeznünk az utolsó szó után.”
Arvo Pärt a Gondviselésben bízó szerzetes módjára él és komponál. Úgy van jelen és szólaltatja meg a csenden túlit, ahogyan csak azok képesek, akik nagyon közel vannak a Forráshoz. Aki csak ismeri, vallja, a zeneszerző legfontosabb ismérve: szelíd derűje. S valószínűleg ez utóbbi teszi minden gyönyörű műve mellett igazán hitelessé. Hiteles kereszténnyé…
„A zeném mindig hosszas hallgatás gyümölcse. Ha hallgatásról beszélek, arra a semmire gondolok, amelyből Isten a világot teremtette. Ezért, eszményi értelemben, a csend szent. A csend nemcsak úgy egyszerűen adatott meg nekünk, hanem azért, hogy táplálkozzunk belőle. Ez a táplálék nem kevésbé értékes számunkra, mint a levegő. Van egy mondás, amely szerint ha szeretettel közeledünk a hallgatáshoz, akkor abból zene születhet. A zeneszerzőnek gyakran nagyon sokáig kell erre a zenére várnia. Ez a bensőséges várakozás éppen az a csend, amely olyan kedves nekem.”
Meghallgatható: Magnificat; Da Pacem Domine és Fur Alina.
Részlet a portréfilmből.
