Veszteséggel élünk, de a remény fényében járunk

Fotó: Merényi Zita

Korábban évekig dolgozott az Országos Onkológiai Intézetben, folyamatosan a halál közelségében élt. Az ott szerzett élmények mennyire játszottak szerepet abban, hogy több mint tíz éve vezet csoportokat gyászolók számára?
– Eredetileg orvos szerettem volna lenni, de több akadálya volt annak, hogy megvalósuljon ez a tervem. Tíz évig dolgoztam azonban az onkológiai intézetben aneszteziológus asszisztensként. Tudatosan választottam ezt a foglalkozást. Tisztában voltam azzal, hogy az ott fekvő betegek az életük egy sajátos időszakát élik, szembe kell nézniük a jövőjükkel: élet vagy halál. Természetesen mindnyájunkban, így ezekben a súlyosan, nemegyszer halálosan beteg emberekben is dolgozik az életösztön. A képzésünkhöz hozzátartozott a speciálpszichológia is. Az előadónk azt kérte tőlünk, hogy írjuk le, milyen tapasztalatokat szereztünk a saját területünkön. Én arról írtam, hogy a betegeink számára alapvetően megváltozott a rák és a halál szó jelentése. Korábban kívül­állóként beszélgettek arról, mit tennének, ha rákosak lennének. Amikor viszont kiderült róluk, hogy ebben a betegségben szenvednek, rendkívüli módon felerősödött bennük az életösztön. Hamar rádöbbentem arra, mennyire lényeges, hogy őszintén beszéljünk a rákos betegekkel. Ehhez jelentősen hozzájárult a személyes érintettségem is, ami egyértelműen a gondviselés műve volt. A bátyám is rákos lett. Mindig azt kérte tőlem: Kató, csak az igazat mondd! Napjainkban a halál azért válik tabuvá az emberek számára, mert nem mernek beszélni, vagy nincs, akivel beszéljenek róla. Azt nem tudnám megmondani, mindez mennyire játszott szerepet abban, hogy immár több mint tíz éve a hivatásom része a gyászpasztoráció. Abban viszont biztos vagyok, hogy ezek a beszélgetések nagy segítséget jelentenek mindazoknak, akik igénylik.

Melyek a gyászpasztorációs szolgálat alapjai?
– Egyszer megkérdezte tőlem valaki – ráadásul katolikus pap volt az illető – ilyen is létezik, hogy gyász­pasz­toráció? Mondtam, hogy igen. Az onkológiai intézetben eltöltött idő alatt szoros kapcsolatba kerültem a hospice-szal. Később szakoktatóként készítettem fel idősek otthonában dolgozó ápolónőket. Itt is alapvetően fontos volt annak a tudatosítása, hogy az otthonban élők számára a következő állomás a halál. A gyászpasztoráció nem egy terápiás forma. Sokan mondják, hogy a gyászt fel kell dolgozni, de én nem szeretem ezt a kifejezést. A lent meg a kendert dolgozzuk fel. A gyászt csak elfogadni lehet, együtt élni vele. A gyász szelídülni tud, megszűnni nem.

Feltételezem, hogy másféle törődést igényel az a szülő, aki elveszti a kiskorú vagy fiatalkorú gyermekét, mint az a férfi vagy nő, akinek időskorban hal meg a házastársa, és megint másképp kell foglalkozni azzal, akinek az öregkort megélt édesapja vagy édesanyja adja vissza lelkét a Teremtőnek.
– Ez így van. Az első és legfontosabb, hogy nem én adok tanácsokat, hanem meghallgatom a gyászoló szülőt, házastársat vagy gyermeket. Kérdéseket teszek fel nekik arról, hogyan élik meg a veszteségüket. Meghallgatom a gyászolókat, együtt haladok velük, végigkísérem őket mind­abban, amit megélnek. Talán a gyermek elvesztése a legnehezebben elviselhető, mert az élet természetes rendjét borítja fel. Egy valóban hívő személy egészen máshogy viszonyul a veszteséghez, mint egy nem hívő. A gyász eltávolíthat Istentől, főleg ha őt okoljuk, de több olyan esettel is találkozom, amikor éppen a halál hozza közelebb a gyászolót Istenhez. Amikor egy özveggyel beszélgetek, nem mindegy, hogy az illető fiatal-e vagy idős. A gyász azonban mindenképpen megváltoztatja az életállapotát. Hiszen addig a gyászoló házasságban élt, és a házassági esküje, a holtomiglan-holtodiglan ér véget számára. Előfordul, hogy a házastársukat elvesztők később még új kapcsolatba kezdenek. A gyermeküket elveszítők esetében viszont döntő az a tényező, hogy a gyermek nem pótolható. Ez alapvetően különbözik attól, amikor egy házastársát elvesztő személy új családot alapít. A gyermekét gyászoló szülőnél lényeges kérdés, hogy mi az, amibe bele tud kapaszkodni. Ha a gyermek például hosszú szenvedés után hal meg, a szülő gondolhat arra, hogy már nem szenved tovább. Ám a gyermek hiányát nem lehet pótolni a szülő lelkében akkor sem, ha vannak testvérek, vagy további gyermekek születnek.

Folyamatosan visszatérő kérdés, hogy ha Isten valóban irgalmas, miért hagy szenvedni egy gyermeket, miért veszi el az életét. Hogyan mutatkozik meg itt Isten szerető irgalmassága? Lehet, hogy jelen van, csak számunkra láthatatlan, felfoghatatlan módon? Ahogy az Úr mondja, „az én gondolataim nem a ti gondolataitok, az én útjaim nem a ti útjaitok…”
– Mi, emberek szeretünk mindent kézzelfoghatóvá tenni, Isten irgalmasságát is úgy megközelíteni, hogy az konkrét dologban nyilvánuljon meg. Gyakran fölteszem a kérdést: mi az, ami a gyermekét elvesztő szülőnek a legnagyobb fájdalmat okozza? Az, hogy nagyon szerette őt. Meg szoktam kérdezni a szülőtől: szerinte a Jóisten szerette az ő gyermekét? Hívő ember számára hatalmas ajándék az Istenbe vetett hit. Ha a szülő ebben a hitben élve képes azt mondani: igen, akkor tovább tudok lépni, és megkérdezem: gondolod, hogy te jobban szeretted a gyermeked, mint a Jóisten? Magához hívta. Lehet, hogy sok minden rossztól megóvta, ami ezután következett volna. Akár egy még nagyobb szenvedéstől. Isten befogadta a gyermeket a szeretetébe. Tudsz-e ezzel azonosulni, képes vagy-e Isten kezébe visszahelyezni őt? A válasz nem könnyű, a szülők fájdalmának és szenvedésének megéléséhez időre van szükség, olykor nem is kevés időre.

Ha hittel közelítünk egy gyermek elvesztéséhez, mondhatjuk, hogy bármennyire is fájdalmas, az élete így volt teljes, még ha igen korán befejeződött is?
– Amikor azt mondom, hogy a Jóisten szerette őt, az azt jelenti: akkor hívta magához, amikor az élete teljessé lett, és betöltötte a küldetését itt, a földön. A mi közösségünk Szent Ignác-i lelkiségben él. Ignác azt tanítja, hogy a teremtettségünk célját szeretnénk elérni, ezért teszünk mindent. Hiszem, hogy ha Isten a teljesség, a mindenség Ura, akkor legyen szó akár egy kicsiny gyermekről, akár egy idős emberről, ők az életük teljességét élték meg e világban. Az Úristennél nincs idő, nincs kilencven év vagy kilenc hónap. Mindnyájan azért születünk, hogy elérjünk teljességünk céljához, Isten örök dicséretére. Célunk eljutni az üdvösségre. Az, hogy ez előbb vagy utóbb következik be, olyan kérdés, amit az Úristen kegyelmére bízok. Ha képes vagyok a Jóistenre hagyni a veszteségemet, akkor lehetőségem nyílik arra, hogy a szeretett személyt, akit elvesztettem, elengedjem oda, ahová egész életében készült, tudatosan vagy tudat alatt. Az elengedés azonban nem azonos az elfelejtéssel, semmi köze hozzá. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem a veszteségemet, hanem szabadon átengedem Istennek, akitől kaptam. Hogy az emlékezés mennyire fontos, arra a hívő ember számára a legkonkrétabb példa a szentmise, ahol Jézus jelen van. A pap pedig minden szertartáson azt mondja: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! Nem felejtünk tehát, hanem emlékezünk. Amikor azt kérem a gyászolótól, hogy beszéljen az elvesztett gyermekéről, a hozzátartozójáról, akkor emlékezik, s ez az emlékezés idővel gyógyító lesz a számára.

Mindenszentek, illetve halottak napján minden évben fölerősödik az emlékezőkben a már eltávozottak emléke. Ön ilyenkor lel­ki­napokat tart a gyászolóknak. Milyen szempontok alapján?
– Legelőször is szétválasztom a mindenszenteket és a halottak napját. Azért is teszem ezt, mert nekünk, segítőnővéreknek ez a rendi alapítási ünnepünk. A Tisztítótűzben Szenvedő Lelkeket Segítő Nővérek Kongregációjának alapítója Gondviselésről nevezett Boldog Mária, eredeti nevén Eugénie Smet volt, aki 1856-ban hozta létre a rendet Párizsban. Éppen halottak napján kapta a belső indíttatást, hogy szerzetesközösséget alapítson mind a tisztítótűzben szenvedő, mind pedig a még a földön a tisztulás útján járó emberek segítségére. A bűneinktől való tisztulás már itt, a földi életben elkezdődik, tehát nem csak a halál utáni tisztulásról van szó.
Mindenszentek ünnepének a lényege a kapcsolat az élők és az elhunytak között. Ez az emléknap a nevében is hordozza, hogy az üdvösséget megélő lelkek közös ünnepéről van szó. Ezzel kapcsolatban így fogalmaz a katolikus egyház: „Az élő és elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak a szentek egyességében, egymásért könyörögnek. Ennek alapján beszélünk a küzdő egyházról, mely a földön élő lelkek közössége, a szenvedő egyházról, mely a meghalt, de még a tisztítótűzben szenvedő lelkeké, és a diadalmas egyházról, mely a már mennyekbe jutott, üdvözült hívek társasága. És ezen a napon ünnepeljük mindazon megdicsőült lelkeket, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt a kalendárium külön, név szerint nem emlékezhet meg.” Mindenszentek ünnepét követi az egyházban a halottak napja. Az elhunytak már nem tudnak segíteni magukon, földi életüket befejezték. Mi, élők viszont pontosan az előző nap ünnepéből eredően tudunk tenni a halottainkért, hogy eljussanak teremtettségük céljához, akkor is, ha még esetleg a tisztulás útját járják.

A mindenszentek ünnepét megelőző lelkinapokon ezek a kérdések kerülnek elő?
– Igen. Lelkileg készítjük fel a gyászban, veszteségben élőket arra, hogy gondolják végig, mit jelent számukra mindenszentek és a halottak napja. Egy régebben elhunyt hozzátartozó felemlegetése is váratlan lelki reakciókat válthat ki az itt maradottakban. Sajnos sok ember csak ezekben a napokban gondol a halottaira, pedig ez nagyon fontos lenne a köztes időben is. Ezt szolgálja az imaközösségünk, amely a rendünkkel egyidős, sőt előbb kapott egyházi jóváhagyást, mint a rend. Ez a világi közösségünk jelenleg is működik, szerte a világon, ahol a szerzetes nővéreink élnek. Megpróbáljuk bekapcsolni az embereket az élők és az elhunytak titokzatos közösségébe. Amikor azt keressük, hogy mi vagy ki tud igazi vigaszt nyújtani, nem kell bonyolult válaszokban gondolkoznunk. Forduljunk segítségért a gondviselő, irgalmas Isten vigasztaló Szentlelkéhez. Ő az, aki meg tud vigasztalni. Kérjük Szűzanyánk, a vigasztalás anyja közbenjárását.

Húsvét táján is tartanak lel­ki­na­pokat. Hogyan kapcsolódnak össze a mindenszentek előtti és a feltámadás ünnepét követő lelki- napok?
– A tavaszi lelkinapjainkat a húsvétot követő héten tartjuk, amikor a feltámadás öröme tölt el bennünket, az a reménység, hogy földi elmúlásunk nem végleges, hiszen újjászületünk az örök életre. Veszteségünk diadalmas győzelemmé változik. Veszteséggel élünk, de a remény fényében járunk.