A vértanúságból újjászülető Egyház tanúságtétele
Fotó: Shchyhlinskaya Aliaksandra CCEE

 

Szeptember 28. és október 1. között Belarusz fővárosában, Minszkben tartja éves ülését az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE). Ennek kapcsán kérdeztük a helyszínen Pintér Gábort, a Belarusz Köztársaság apostoli nunciusát a helyi Egyház életéről, tanúságtételéről.

Nuncius atya, megismerve a Belarusz Katolikus Egyház XX. századi történetét, szinte hihetetlennek tűnik, hogy – bár az üldöztetés hosszú évtizedeiben szinte a megsemmisülés szélére került – mégis sikerült az újjászületés. Miben áll a belarusz Egyház tanúságtétele?

– Nekünk Magyarországon volt némi fogalmunk arról, hogy itt milyen ateista, agresszív elnyomásban él az Egyház, de amióta itt vagyok, plasztikusan fogalmazva azt kell mondanom, „halvány lila gőzünk nem volt” arról, ami itt folyt. Ez az elképzeléseinken messze-messze túl volt. A templomok nagy részét bezárták, lerombolták, átalakították – sportközpontokká, mozivá, jobb esetben irattárakká. A papok és a szerzetesek nagy részét bebörtönözték, megölték, vagy Gulag-munkatáborokba deportálták.

Elképzelhetetlen totális elnyomásról beszélhetünk…

– Igen, például az akkoriban ötszázezres nagyvárosban, Mahiljovban – ami egykor Belarusz fővárosa volt – egyetlen templomot sem hagytak nyitva, és az a nagyon pici mag, ami a katolikus közösségből megmaradt, húsz-harminc ember, a helyi temető egyik kriptájában – pap nélkül – gyűlt össze vasárnapról vasárnapra imádkozni.

Akkor kijelenthetjük, hogy a belarusz Egyház a vértanúság Egyháza, mely földalatti közösségként maradhatott meg, átvészelve ezeket a hosszú évtizedeket?

– Igen, egy földalatti Egyház alakult ki, a folyamatos megfigyelés mellett óvatosan működve. A vértanúk száma megszámlálhatatlan…

Hogyan alakult ki ebből a helyzetből az újjászületés?

– Erre jó példa a minszki Szent Simon és Szent Ilona-templom esete, ahol a CCEE-ülés első napján a püspökök a szentmisét ünnepelték. A központi helyen álló templomot 1910-ben szentelték fel, majd 1921-ben, a bolsevik hatalom idején lefoglalták. Filmművészeti intézetté, múzeummá és mozivá alakították. Az eltelt hosszú évtizedek utáni enyhülés éveiben az állam meg akarta tartani funkcióját, nem adta vissza az egyházmegyének. A templom amellett, hogy a város központjában található (Felszabadulás tér), ahol a parlament, a kormányhivatalok, a városháza, az egyetem működnek, a helyi katolikus közösség emblematikus épülete. A jelenlegi plébános még fiatal papként, 1992-ben éhségsztrájkot szervezett a templom előtt. Az első nap húszan csatlakoztak hozzá, majd egy hét leforgása alatt kétezerre emelkedett a tiltakozó hívek száma, akik helyben imádkoztak. Vasárnap a már többezres tömeg a templom előtt szentmisét ünnepelt. A mellette található parlamentben és kormányhivatalokban dolgozó politikusok, látva a tiltakozás hullámát, megijedtek, hétfőn hívták a minszki püspököt, és annyit mondtak: „Vigyétek, a tiétek!” – ennyi volt az átadás. Ez azt a problémát eredményezte, hogy az épület tulajdonjoga – habár a templomot az egyházmegye időközben teljes belső szépségében helyreállította – mind a mai napig nem rendeződött.

Arról is keveset tudunk otthon, hogy az üldöztetés évtizedei hogyan érintették az ortodox egyházat.

– Az elnyomás nem „válogatott”, hasonló mértékben érintette az ortodox egyházat, mint a katolikust. Templomaikat bezárták, papjaikat elhurcolták – semmiféle különleges bánásmódban nem részesültek. Mindenkit azonos módon üldöztek. Az egyetlen, ami mindezen túlmutat, a Görögkatolikus Egyház helyzete, melyet teljes mértékben megszüntettek.

Hogyan jellemezhetjük a Katolikus Egyház jelenlegi helyzetét?

– A Belarusz Köztársaságban közel tízmillióan élnek, pontos statisztikai adatok nem állnak rendelkezésre, de a lakosság nagyjából húsz százaléka katolikus, túlnyomó többségük római katolikus, a görögkatolikus közösség kisebb létszámú. A hívek négy egyházmegye területén élnek, melyek közül a minszki-mahiljovi érsekségi rangú. A szovjet időkben nagyjából ötven pap működhetett az országban, jelenleg ötszázötvenen szolgálnak. A lelkipásztorok egyharmada a Lengyel Katolikus Egyház a kezdetektől napjainkig megtapasztalható segítsége révén Lengyelországból érkezett, nélkülük az újjászületés elképzelhetetlen lenne. Jelenleg harminckét szeminarista készül a papságra.

Milyen kihívások mutatkoznak az Egyház életében?

– Rengeteg feladat van. A teljesség igénye nélkül említve néhányat: meg kell oldani, hogy a kórházakban és a katonaság körében szervezett formában, intézményesen lehessen lelkipásztori ellátást biztosítani; mint már említettem, rendezni kell az egyházi ingatlanok tulajdonjogát; ki kell építeni az államilag elismert katolikus iskolarendszert; továbbá előkészületi fázisban van az Apostoli Szentszék és a Belarusz Köztársaság között megkötendő konkordátum.

Mi az, ami reményt adhat ebben a hosszú folyamatban?

– Az Egyház pillanatok alatt újjászületett, az a helyzet, ahová napjainkig eljutottunk, elképzelhetetlen lett volna huszonöt évvel ezelőtt. Az Egyház hívei számarányát meghaladó súllyal van jelen a társadalomban. A katolikusnak kereszteltek az európai átlagokhoz képest jóval magasabb arányban, hetven százalékban gyakorolják rendszeresen vallásukat. Ami számomra szembetűnő, hogy a templomokban, plébániákon, közösségekben minden generáció arányosan jelen van, azaz nem egy elöregedő Egyházról beszélhetünk. Habár az iskolákban nem lehet hittant tanítani, de a plébániákon működő katekéziseken magas számban vesznek részt a fiatalok. Úgy összegezhetném, hogy a belarusz jelenleg is újjászülető Egyház. (…)

A CCEE minszki tanácskozásának fókuszában a fiatalok és Európa helyzete áll. Milyen példát adhat Belarusz?

– Úgy látom, hogy a fiatalok itt sokkal aktívabb tagjai az Egyháznak, mint Európa más részein. Abból a szempontból is példa, hogy egy fiatal, újjászülető Egyházról beszélünk, s mint minden fiatalnak, még vannak rendezendő, megoldásra váró feladatai. De összegzésképpen: amiben leginkább példát adhat – és ennek felkiáltójelnek kell lennie az Egyház és Európa életében –, hogy mindig van lehetőség újjászületésre, megújulásra.