Versem azé, ki szivem versbe kérte”

 

A könyvben grafikonok, ábrák, mikroszkópfelvételek váltakoznak klasszikus versidézetekkel. Majdnem mindet ismertem gimnáziumi, egyetemi, irodalomtanári éveimből. Ám ebben a környezetben úgy bukkantak föl, ahogy korábban soha. Az egyik ilyen „döbbenetes újdonság” számomra József Attila verstöredéke volt:

Én költő vagyok, de nem kell dicsőség,

ne ünnepelje bennem senki hősét,

ily ünneplést én Istenre hagyok.

Ő az, hogy nincs nagy, kinél nincs nagyobb.

Versem azé, ki szívem versbe kérte

és nékem elég a barátság érte.

Elsősorban Scheiber Sándor és Sík Sándor József Attila istenes verseiről írt elemzéseinek ösztönzésére egyszer már meglepődtem a költő teológiai elmélyültségén, de az az élményem semminek tűnt ahhoz képest, amivel ebben a töredékben szembesültem.

Az első három sorban ott lappang a krisztusi-keresztény alázatnak már a zsoltárban elővillanó mivolta:

Ne nekünk, Uram, ne nekünk,

a dicsőséget te nevednek add (…)

                         (113. zsoltár, Sík Sándor fordításában)

A negyedik sortól elszédültem, és azóta is alig kapok levegőt: Ő az, hogy nincs nagy, kinél nincs nagyobb. Ez egyenesen Canterburyi Szent Anzelm híres istenérve, illetve Proslogion című művének summája. Szent Anzelm (utólag helytelenül ontológiainak nevezett) istenérve akár megáll a vizsgálódó ész előtt, akár nem, egyes filozófusok szerint minden idők legnagyobb intellektuális fölfedezése. Íme a szóban forgó részlet: Isten ugyanis az, akinél nagyobbat elgondolni nem lehet (…) Más ugyanis, hogy egy dolog az értelemben létezik, és más megérteni, hogy egy dolog létezik (…) És biztos, hogy az, aminél nagyobbat elgondolni nem lehet, nem létezhet egyedül az értelemben. Ha ugyanis egyedül az értelemben létezik, el lehet gondolni valamit, ami az értelmen kívül is létezik, és ekkor ez nagyobb. Vagyis akkor az, aminél nagyobbat nem lehet elgondolni, nem lehet egyedül az értelemben, mert akkor az, aminél nagyobbat nem lehet elgondolni, olyan lesz, aminél lehet nagyobbat elgondolni. Ez pedig biztosan lehetetlen. Kétségkívül létezik tehát valami, aminél nagyobbat elgondolni lehetetlen, mind az értelemben, mind azon kívül. Sőt, valójában el sem gondolható róla, hogy nem létezik (…) Így tehát létezik valami, aminél úgy nem lehet nagyobbat elgondolni, hogy elgondolhatatlan, hogy ne létezzék. És ez te vagy, Urunk, Istenünk. Így tehát valóban úgy létezel, Uram, Istenem, hogy nem lehet elgondolni, hogy nem létezel, és méltán. Ha ugyanis valamilyen elme nálad valami jobbat elgondolhatna, fölébe kerekedne a teremtmény a teremtőnek, és ítélne a teremtőről, ami teljes abszurdum. És egyedül mindarról, ami rajtad kívül létezik, gondolható el, hogy ne létezzék. (Proslogion. Cap. 2–3., B. L. fordítása)


 

Talán olvasott róla József Attila, hiszen a két világháború között Anzelm istenérvével magyarul is sokat foglalkoztak. De az is meglehet, hogy a verssor József Attila zseniális költői intuíciója, kegyelmi állapotának gyümölcse.

Hogy mi minden van még a két utolsó sorban, annak kifejtése külön teológiai értekezés vagy inkább teológiai monográfia tárgya. Ezért éppen ideje volna, hogy egy irodalomtörténész, egy nyugati és egy keleti teológus összeálljanak, és feldolgozzák József Attila teológiáját. Minden művészetnek – így a költészetnek is – a legmélye nem művészet, nem költészet, hanem teológia. Sőt, mi több – misztika.

Dávid atya mondta el nekem, neki pedig a balatonszárszói plébános, a plébánosnak pedig egy helybéli paraszt bácsi, hogy József Attila nem lett öngyilkos. A paraszt bácsi látta, amint József Attila a vasúti sínek felé tartott. Ahogy elhaladt mellette, az volt a benyomása, hogy részeg. A lényeg, hogy baleset volt. Ezt nem merte elmondani senki másnak, csak a plébánosnak. Néhány éve Garamvölgyi László, az Országos Rendőr-főkapitányság kommunikációs igazgatója saját kutatásai alapján részletesen bizonyította, hogy József Attila nem lehetett öngyilkos. Meg akartam keresni ezzel a történettel (a parasztember állítása szerinti változattal), de elsodortak a napi teendők.

Akárhogy is van, József Attilát nem fogja szentté avatni a katolikus egyház. Én sem. Ám az bizonyos, hogy aki ilyet írt, ezt élte meg, annak az isteni irgalmasság alapján az üdvözültek között kell lennie: Aki pedig csak egy pohár friss vizet ad is inni egynek a legkisebbek közül, mert az én tanítványom – bizony mondom nektek: nem marad el jutalma (Mt 10,42). Nem marad jutalom nélkül az, ki egy pohár vizet ad inni nektek, mivel Krisztuséi vagytok (Mk 9,41). József Attila istenes verseivel nem csupán egy pohár friss vizet nyújtott. Többet. Jóval többet. Friss vízzel itat bennünket azóta is. Lehetetlen, hogy ne lássa örökké színről színre azt, akit e homályos földi lét „hamar múló igaz pillanataiban” láttatott, és még mindig láttat.

Szomor, december 3-án, József Attila halálának évfordulóján