– Két múzsa érintésével nőttél fel. Kezdetben titok lehetett számodra. A természet, a táj mikor váltotta ki az első csodálkozásokat?
– Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor a nyugat-dunántúli kisváros múzeumában megpillantottam egy festményt. A festő nevére, a kép címére nem emlékezem, de arra igen, hogy perceken át néztem az enteriőr melegséget sugárzó tárgyait, színeit. Valahogy úgy állhattam ott, mint az alsóbüki szülői ház udvarában el-elcsodálkozva tavasszal, látva az Alpok hófedte csúcsait vagy a kertünk földjéből kiszökkenő virágokat. Varázslónak képzeltem a festőt. Furcsa kíváncsiság röpítette képzeletemet. Megesett ez velem téli esték szélfútta hópelyheit vagy a vaskályhában égő fa lobogó lángjait látva is. Persze sorolhatnám a Répce menti táj öregjeire való csodálkozásaimat, akik még őrizték tájnyelvüket vagy az eső, a szél szimfóniákat szárnyaltató hangjait. Említhetném édesanyám meséit, a tündéreket és angyalokat, a karácsonyesti énekeket, melyek ünnepi áhítattal járták át lelkemet.
Akkor még nem tudtam, honnan is tudhattam volna, hogy a világ költészete hajol hozzám, s titkok lebbentik fel fátylukat nyiladozó értelmemnek.
– Sopron római szellemisége, az ottani templomok, a középiskola merre irányították figyelmedet, tudtommal egy lelkipásztor is vezetett…
– Sopronban középiskolás diákéveim alatt a római szellemiség a katolikus egyház helyi templomaiban, zártkörű tereiben és a családok otthonaiban létezett. Sajnos a tanárok neveléséből az istenkép hiányzott, a központi oktatási terv szerint tanítottak. Jómagam a szerencsések közé tartoztam, mert járhattam Lantos-Kiss Antal atyához, a bencés templom plébánosához az úgynevezett diákkörbe. És nem csupán a közös beszélgetésekre, vállalta, hogy lel ki vezetőm legyen. Persze nem volt szabad nyíltan beszélni ezekről a találkozásokról, hisz az atyát bajba sodorhattuk volna. Lantos-Kiss Antal, aki író is volt, nagy hittel és az ifjúság magasabb igényeibe vetett bizalommal nevelt és oktatott bennünket. Talán elegendő két könyvének címét említenem, melyek felmutatják az atya és diákjai kapcsolatának lényegét. Az egyik a Gyakorlati tiszta élet, a másik Vezérifjúság címmel jelent meg, és a világi apostolok önneveléséről szól.
– Mi született előbb: kép vagy vers?
– Úgy emlékezem, hogy tizennégy éves koromban először verset írtam, melynek témája a tavaszi erdő volt. Később a gimnáziumi évek alatt párhuzamosan írtam és festettem. Készültem a képzőművészeti főiskolára, hogy a festő szakot elvégezzem. Édesapám váratlan halála miatt aztán változtattam, és a szombathelyi tanárképző főiskolára mentem.
– Egyik nyilatkozatodban a soproni éveket emeled ki, a korai mestereket…
– Szarka Árpád festőművész művészettörténetet tanított a gimnáziumban, és korrigálta munkáimat. Eljártam Zsigmond Katalin festőművész magániskolájába. A képzőművészet alapjait valójában az ő foglalkozásain sajátítottam el. Tagja lettem a Soproni Fiatalok Művészeti Kollégiumának, ahova elvittem festményeimet és verseimet, hogy meghallgassam társaim véleményét alkotásaimról. Később Ányos Imre tanár úr szerettette meg velem az akvarellfestészetet. Ezt a műfajt azóta is kedvelem és művelem.
– Szülőhelyed, Szombathely mivel gazdagított, voltak-e kétségeid: festő vagy költő legyél?
– Túl főiskolai tanulmányaimon megismerkedhettem Káldi János költővel, Pósfai János íróval, az Életünk irodalmi folyóirat szerkesztőivel, akiktől elsősorban gyakorlati, tapasztalati ismereteket kaptam. Iskolatársam volt Nagy Gáspár költő, akivel később Budapesten és Budakeszin gyakran találkoztunk, és beszélgethettünk irodalmi, művészeti, társadalmi ügyes-bajos dolgokról.
Afelől nem voltak kétségeim, hogy mi legyek. Kétség, kétkedés inkább egy-egy alkotás létrejöttekor merül fel gondolataimban. Az alkotás folyamatából időnként nem zárható ki a töprengés, van úgy, hogy hordozza az ember magával megoldásra váró kérdéseit. Persze a gyötrődés, a felelősséggel végzett munka általában meghozza gyümölcsét.
– Sok versedet ismerem, mostani köteted igazolja Gyurácz Ferenc irodalomtörténész véleményét: „…a képzelet és a valóság, a múlt történései és a személyes élet mozzanatai úgy jelennek meg, hogy a végtelen idővel és a jelen pillanataival egységet alkotnak.” Mi számodra az idő?
– Elsősorban időtartam, mely bizonyos cselekvés folyamatát, idejét jelöli, de bizonyára Gyurácz Ferenc sem csupán fizikai értelemben beszél verseim kapcsán az időről. Azokra a verspillanatokra gondolhat, ahol örök vagy öröknek hitt pillanatok igazságai, cselekedetei fogalmazódnak meg. Amikor a versbe írt élmény, érzelem, cselekedet, gondolat… felmutatja az embert, jó vagy rossz tulajdonságaival, például jelenünk hitbeli és társas hiányaival. Valójában számomra e versekbe vagy festményeimbe rögzíthető alkotások percei jelentik az időt, pontosabban a korunkról szóló rögzített időt, mely egyben visszautalhat régebbi korokra. Úgy érzem, ezek az igazság megközelítésének pillanatai.
– Költővel kapcsolatban többször emlegetik a prófétaságot, amely a papéhoz hasonlít; múzsák papja vagy, aki korunk kövesedő-közömbösülő valóságában ígéretes jeleket is látsz. Derűlátó vagy?
– A szűkebb és tágabb környezetemben tapasztalt társadalmi folyamatok láttán nem mondhatom, hogy derűlátó vagyok. Például ha az elmúlt évtizedek közművelődési intézményeinek gyérülő programjaira gondolok, elszomorodom. Megdöbbent időnként a felnövekvő újságírói nemzedék pongyolasága az elektronikus médiumokban vagy a mindenáron önmagukat beteljesíteni vágyó képzőművészeké a galériákban… Legyen igaza Ady Endrének, aki így írt: „…tavaszi szelek dúdolnak: Holnap már derülés jöhet.”
– Idő és jelenségek távlatában költészeted egyre transzcendálódik. Tudatosság, alázat, igazságérzés – mindez annak az életfelfogásnak igazolása, amit így foglaltál versbe: „Nem kell megváltoztatnod véleményedet … / A visszaverődő fényben / nem győzelemmel / folytonos emberharccal / kezdődik a nap / Ha már csendbe burkolózol / s betűkbe rejtekezel / akkor is borostád mögül / Krisztust keresd.”
– Egy helyütt arról olvastam, hogy az ars sacra alkotásai közvetve vagy közvetlenül Istennek nyújtott áldozatok. Ugyanakkor a művészeti alkotás célja lehet Isten dicsőítése és a hívő lelkek megerősítése. Ilyetén verseim születését angyali sugallatoknak vélem, s olyan harcnak is, amit Dosztojevszkij az önzés démonával szemben fogalmazott meg: „Mindenki előtt felelősek vagyunk mindenkiért és mindenért, az emberek minden bűnéért…”
– A bölcs realizmus eddig sem engedte, hogy babérokért „könyökölj”. A Lélekhez fohászkodsz: „Küldd a szelet / ha botlanék… / Mandulás szavaimat ne engedd elcsorogni / holmi lucskos vizekkel…” „Mindig az igazságot kerested / nyitogattad Bibliádat / támasztottad homlokod / szelek falának.”
– Nem vágyom babérokra. Engem még abban a szellemben neveltek, hogy a vállalt munka elvégzése kötelesség és szolgálat. A Szentíráson, a görög, latin kultúrán létrejött európai műveltségben külön hely illeti meg az etika, a társadalmi élet időtálló értékeit és eszményeit. Különböző művészeti felfogások és eszmék közepette vallom ma is, hogy istenkép, továbbá a szépség és igazság összhangja nélkül nincs egyetemes érvényű művészet.
– Társaságban hangzott el keserűen: Nincs magyar irodalom manapság. Irodalom van – válaszoltam, csak újra Kazinczy jelenléte kellene, az irodalomszervezőé. Túlságosan megoszlik a mezőny, többen vannak, akiket kirekesztenek a „hivatalosok”, a „csak hozzáértők”.
– Jól látod, van irodalom, hogy mennyire magyar, nem tudom megítélni, mivel már nem olvasom az összes folyóiratot. Tapasztalom viszont, hogy a posztmodern szövegeknek többnyire kétes az esztétikai értékük, sok a közepes kvalitású, öncélúan játszadozó, feledhető írás. Sajnos az online irodalmi portálokon gyakori az olyan szöveg, ami valójában nem reflektál társadalmi problémákra, nem merül filozófiai vagy érzelmi mélységekbe, csupán leírt betűk, megcsonkított szavak egyvelege. Költőtársaim mondják, hogy elegendő, ha valaki sajátos környezetében trendi, mert máris fél sikernek örvendhet. Kis szerencsével, némi összeköttetéssel – egykét kötete megjelenését követően – akár József Attila-díjban is részesülhet. Manapság ezért nincs értéke a díjaknak – mondják. Szerintem volnának jeles irodalomszervezők, ha támogatnák és hagynák őket dolgozni. Nemrég veszítettük el Sarkady Sándor főiskolai tanárt, költőt, aki negyven éven át önfeláldozóan szervezte Sopron és környéke irodalmát, bábáskodott a Várhely folyóirat létrehozásánál, és szerkesztette a Soproni Füzeteket. Hozzá hasonló irodalmárok bizonyára vannak, illetve lennének más pontjain is az országnak.
– Festményeidet a kritika a lélek képi megnyilvánulásainak tartja. A lírai absztrakt nemes alkotásainak érzem őket. Valóban mintha „a láthatatlan Isten angyala” vezetné kezedet.
– Az elmúlt években betegeskedtem, s volt időm elgondolkodni különböző kifejezési eszközökön, formákon. Időközben Tóth-Máthé Miklós drámaíró invitált Debrecenbe kiállítani. Elfogadtam a hívást. Kísérleteztem, s elhatároztam, hogy friss kalligrafikákat állítok ki az orvosi egyetem galériájában. Így jutottam el a színekből kifehéredő, léthordozó alkotásaimig.
