Az atyák még azt is kifejtik, hogy Isten gondviselő tevékenységében vesznek részt, ezért az egyes egyházaknak, népeknek, de a városoknak is van őrzőangyaluk. Az atyák az egyház kezdetétől fogva tanítják az angyaloknak nemcsak a világban való jelenlétét, hanem azt is, hogy az imádkozó ember mellett állnak. Órigenész pedig már bemutatja a két angyalról, a jóról és a rosszról szóló tanítást is. A jó angyal az Istennel való kapcsolatra, imádságra buzdítja az embert, míg a rossz éppen ennek ellenkezőjét akarja: eltávolítani Istentől, megzavarni az imádságát.
Az őrangyalnak természetesen külön jelentősége van. Aranyszájú Szent János szerint a „pedagógus” feladatát látja el: nemcsak oktató és nevelő, hanem „kísérő” is mind az életben, mind az imádságban. Cezáriai Euzébiosz szerint az őrangyal „gyám és őrző”, aki tevékenységeinket segíti. Erre nagyon rászorulunk, mert lelki szinten mindig gyermekek vagyunk hozzá képest. Így tanuljuk első imádságainkat is, míg önállóak nem leszünk. További atyák tanítják, hogy az őrangyal védelmező az anyagi bajok terén, vezér az úton, különösképpen a lelki veszélyekben; egyes embereknél a lelkiatya szerepét is betölti, megvilágosítást ad a jóra és a rossz kerülésére. Szent Onufriosz és Szent Nílus apát szerint az angyalok ott állnak a haldokló ember végső nagy küzdelménél is, segítik a halál színe előtt, és amikor meghal, a paradicsomba viszik a lelkét. Más atyák (például Remete Szent Pál, Szent Antal) szerint az angyalok még az ember holttestének is gondját viselik.
A klasszikussá vált megfogalmazás szerint az imádság „az értelem felemelése Istenhez”, hogy ezáltal az emberhez „leszálljon” az Isten kegyelme. Ebben a folyamatban az angyaloknak is részük van: ők viszik a tiszta imádságot Istenhez, és ők hozzák le Istentől a kegyelmet – amint Alexandriai Szent Kelemen tanítja.
Az angyalok túlzott tisztelete ellen már Cezáreai Euzébiosz fölemelte szavát: világosan megfogalmazva, hogy őket csak tiszteljük, mert az imádás egyedül Istennek jár ki.
