Végre madárdal!

Enyhe volt a levegő, az égen reggel még fátyolfelhők úsztak, de egy óra sem telt bele, már tiszta kék égről hullottak alá az egyre melegedő napsugarak. Olyan langyosan simogatták az arcomat, amit csak így, márciusban érezhet az ember. Az első hang egy kis kék cinege éneke volt, távolabbról, jóval hangosabban széncinegét hallottam. Ezek a sárga mellényes madarak a városban már február elején énekelnek. Amikor beköszöntött a kemény hideg, elhallgattak, de azóta már újra hallani az éneküket. Számomra az ő kedves „nyitni-kék”-jük és a fekete rigók ugyancsak februárban felhangzó gyönyörű flótái jelentik a tavasz érkezését.
A déli oldalon már teljesen eltűnt a hó, a nedves avar kellemes fanyar illata terjengett, és azokon az aranyló foltokon, amelyeket a napsugarak rajzoltak az avarra, már ott szaladgáltak a korán ébredt farkaspókok. Olykor eltűntek egy levél alatt, aztán újra előbújtak, és siettek tovább. Hirtelen egy léprigó hangjára lettem figyelmes, erre nyomban elfelejtettem a pókokat. Valószínűleg nem ma kezdett énekelni, hiszen ezek a pettyes mellű nagy rigók már február derekán megszólalnak. Énekük a fekete rigóéra hasonlít, de erőteljesebb, hangosabb, messzire száll a még lombtalan fák között.
Egy újabb széncinege, majd csuszka trilláját hallottam. Ez a kérgen szaladgáló, rövid farkú, felül kékes árnyalatú, palaszürke, oldalain élénk vörhenyes színű madár is a korán megszólalók közé tartozik, akár már enyhe január végi napokon is hallani. Márciusban pedig már mindenfelé trilláznak az öreg állományú erdőkben. Valahol „korr-korr” hangokkal holló repült. Egyedül lehetett, mert ezek a nagy fekete madarak márciusban már költenek. Gallyakból rakott fészkében a tojó négy-hat, kékeszöld alapon foltos tojást melenget. Hiányoztak a vörösbegyek, pedig ilyenkor már mindenfelé énekelnek, néhány napja a Népligetben és a Gellért-hegyen is hallottam néhányat. Fakopáncs dobolt, majd egy hamvas küllő kiáltott. Hangja emlékeztet a zöld küllőére, de halkabb, panaszos csengésű, a végén lelassuló, elhalkuló. Elsősorban az öreg bükkösöket kedveli, de találtam már egyebek mellett a Felső-Tiszát kísérő fűz-nyár ligeterdőkben és öreg tölgyesekben is. A vörösbegyeket vártam, amire viszont nem számítottam: dél felé csattogni kezdett egy erdei pinty. Valószínűleg áttelelt, talán északabbról hozzánk érkezett madár lehetett, és csak egyetlen strófával jelentkezett, de én ennek is örültem. A nagy tisztás szélén egy kis csapat zöldike szállt fel a fűből. Egy fára ültek, ahol egyikük, mit sem törődve azzal, hogy a közelben állok, trillázni kezdett, később „zsírozott” is egyet. Ezt az elnyújtott, sok zs-t­ tartalmazó hangot a madarászok nevezik így, nagyon találóan.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.