Olyannyira, hogy nagypénteken villámgyorsan visszajeleztem: tagja leszek egy online Jussi Björling-klubnak, ahová a műszaki szempontból nálam fejlettebb Björling-rajongók a mindössze negyvenkilenc évet élt, 1960-ban meghalt svéd tenorista felvételeinek színét-javát szorgosan felrakosgatják. Két nappal később, éppen húsvétvasárnap reggelén, miközben már templomba készülődtünk, új hang-ajándék érkezését pittyegte fülembe a masinám: a Pillangókisasszony híres kettősét, Björling és Victoria de los Ángeles előadásában.
A küldeményt azonnal meghallgattam; nem egyszerűen azért, mert a tömzsi, kerek arcú (igaz, nagy emberi jóságot sugárzó ábrázatú!), s különösebb színészi erények nélküli svéd énekes vitán felül a XX. század egyik aranyhangja, Skandinávia Carusója volt. Hanem sokkal inkább azért, mert az ő énekét hallgatva kétszeresen átéreztem a feltámadás-feltámasztás esélyének eleven valóságát. Mert a szépen indázó szerelmi kettős mögül kihallottam egy másik hangot, a 2017-es esztendőben már két évtizede halott anyámét, aki rádiótlan, lemezjátszótlan éveinkben számtalanszor el-elmondogatta: „Évikém, ha hallottad volna Jussi Björlinget.” Az első élményt követő napokban hirtelen az eszembe villant, hogy elsőéves egyetemista anyám ott ült 1942. november 22-én a budapesti Operaház nézőterén, amikor Björling a Bohémélet Rodolfóját énekelte.
Anyám akkor még nem tudhatta, hogy hosszú éveket fog eltölteni Björling távoli hazájában, s én sem tudtam, hogy jó ötven évvel azután, hogy az északi csodatenor nevét először hallottam tőle, az énekes hangja mennyire felidézi majd bennem – anyámét. Azt, amikor arról mesél nekem, hogy a negyvenes években, amikor a család még egy jó gramofon és sok-sok lemez büszke tulajdonosa volt, milyen becsben tartották a korai Björling-felvételeket. Amelyekből babakoromban már nagyon kevés akadt Pécsett, az ötvenes évek első felében. Egy-egy gondosan ápolt lemeze köré valóságos magánzeneestélyeket rendeztek, egy-egy zeneszerető és barbárságtagadó baráti körben, katakombaközösségben.
Nem, a Jussinak becézett, bibliás nevű Johan Jonatan Björling, Dalarna tartomány svéd nyelvű dalokkal is „hűségeskedő” fia nem volt férfiszépség, nem volt hódító és játékos kedvű operaénekes. A legjobb akarattal sem nevezhetjük őt napjaink operaszínpadi mágusa, Jonas Kaufmann negyvenes-ötvenes évekbéli elődjének. Gazdagon modulált hangjával, emberségével, a tekintetéből áradó szeretettel azonban mégis, még mindig varázsol, eltüntet éveket, évtizedeket, és – számomra legalábbis – elűzi a halál rettenetét. Aligha véletlen, hogy Luciano Pavarotti úgy készült fel egy-egy új szerepére, hogy Björlinget hallgatta újra meg újra – ugyanabban a szerepben. Most pedig, amíg ő énekel barackvirágszínű okostelefonomban, húsz éve halott anyám hangját hallom. Húsvét szent vasárnapján, Krisztus feltámadásának napján, minden halált fullánktalannak érzek, miközben Jussi Björling hangja úszik a tavaszi levegőben! Ars longa, vita brevis est. Számomra ezek az élmények teszik művésszé a művészt, nem a pillanatnyi siker, s végképp nem az alakja köré fújt lila ködök és PR-rikácsolások. Örömmel olvastam arról, hogy Björling emlékét egy előadóterem őrzi Minnesotában, St. Peter városában, a Gusztáv Adolf Kollégiumban. Tehát: sokan, sokféleképpen felismerték, hogy nem a zenei élet, nem pillanatnyi divatok „perc-emberkéje” volt, hanem örök értékek képviselője.
