Roy McBride (Brad Pitt) éppen egy hatalmas antenna tetején dolgozik, amikor egy robbanás a mélybe taszítja. Ügyességének köszönhetően az őrnagy végül megússza a balesetet, amelynek kiváltó oka egy, az űrből érkező nagy erejű lökéshullám volt. Royt az esemény után az Amerikai Egyesült Államok űrparancsnokságához (SpaceCom) rendelik, ahol arra kérik, vegye fel a kapcsolatot apjával, Clifford McBride-dal (Tommy Lee Jones). A legendás űrhajós több mint egy évtizeddel ezelőtt – fiát és feleségét hátrahagyva – indult el, hogy a Naprendszer szélén végre rátaláljon az idegenekre. Eddig mindenki úgy tudta, hogy küldetése, a Lima projekt kudarcot vallott, ám a szerencsétlenség után Royt arról értesítik, hogy apja valószínűleg él, és köze lehet a pusztító hullám kibocsátásához.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy az év második legjobban várt sci-fije az Ad astra – Út a csillagokba volt. (Az első minden bizonnyal a Csillagok háborúja befejező epizódja.) Elsősorban a főszereplők miatt, hiszen a rendező, James Gray eddig nem tett le különösen nagy hatású alkotást az asztalra. Az is valószínű, hogy legújabb filmje sem fog bekerülni a kihagyhatatlan mozifilmek sorába. Az Ad astra ugyanis olyan, mintha egybegyúrták volna a Gravitációt és a 2001 – Űrodüsszeiát. Alfonso Cuarón mozijánál az űr mélységének látványa elkápráztatta a nézőt, ám ugyanez még egyszer már nem tudta kiváltani ugyanazt a hatást. Stanley Kubrick filmjét a filozofikus-meditatív megvalósítás emelte a klasszikusok közé. Gray is megpróbálkozik ezzel, igyekszik hosszan elhúzni a jeleneteket, de ez a megoldás ahelyett, hogy beszippantaná, inkább elaltatja a nézőt. Az Ad astra realista sci-fi, vagyis arra törekszik, hogy úgy mutassa be az emberiség közeljövőjét, ahogyan az a valóságban is várható. Ennek megfelelően a Holdon és a Marson is állandó bázisok épültek, ahová természetesen földi konfliktusainkat is magunkkal vittük. Ezt mutatja például az is, hogy a természeti kincsek kiaknázásából adódó nézeteltérések miatt holdkalózok fenyegetik a békés utazót. Ennek ellenére kevés akciójelentet láthatunk, a játékidő nagy részét Roy utazása teszi ki.
Roy aktuális hangulatát pszichológiai elemzés ürügyén elmondott monológjaiból ismerjük meg. Leginkább arról beszél, hogy jól aludt-e az éjszaka. Bár gondolkodásának változásáról is beszámol, az kiderül róla, hogy nem egy bölcselkedő típus. Persze azért sokat tépelődik magában, többek között azon morfondírozik, hogy mi is az ő igazi feladata. És persze azon is, hogy miért hagyta őt faképnél az apja. A Mértékadó olvasói bizonyára nem csodálkoznak azon, hogy Hollywoodban ismét az apaságról készítettek filmet. (Január 14-i számunkban bővebb elemzés jelent meg erről a témáról.) Az Ad astra esetében talán annyi az újdonság, hogy mindezt elsősorban a fiú szemszögéből láthatjuk. Roy életének meghatározó személyisége az apja, aki munkájából adódóan még gyerekkorában elhagyta őt, ezért elsősorban a hiányát éli meg. Ennek ellenére állandóan belé botlik – helyesebben az emlékébe –, hiszen a híres űrhajóst mindenki ismeri. Roy nem lehet önmaga, mert bárkivel is találkozik, csak a nagyra becsült felfedező fiát látják benne. Ő persze igyekszik megfelelni ennek a szerepnek, olyannyira, hogy még mindig régen látott apja elvárásai szerint él. Nem szeretném elmesélni a film végét, ám annyit megjegyzek, hogy az alkotók nem erőltették meg a fantáziájukat akkor, amikor e konfliktus végső feloldását kitalálták.
Az apa a filmben az emberiség űrbéli „testvérei” után nyomoz. Ezért állították fel a sztratoszférába nyúló antennát, és a Lima projekt eredeti célja is az volt, hogy kapcsolatba lépjen egy idegen civilizációval. Mint ismert, a Neptunusz – mióta a Plutót törpebolygóvá minősítették – a Naprendszer legkülső, a Naptól legtávolabbi bolygója; a Lima projekt űrállomása itt veti ki képzeletbeli horgonyát. Az ugyanakkor nem teljesen érthető, hogy miért mentek el ennyire messzire, hiszen az űr mérhetetlen távolságaihoz képest semmihez sem kerültek közelebb. Az sem világos, hirtelen miért lett ennyire fontos, hogy a „Van-e ott kint valaki?” kérdésre választ kapjunk. Az ember kozmikus magányával már több sci-fi is foglalkozott – például Robert Zemeckis a Kapcsolat című filmben –, ezekhez képest az Ad astra nem tud újat mondani. Sőt, kissé le is egyszerűsíti a problémát: Társadat ne a messzeségben keresd, ha egyszer ott áll melletted.
