Fellapoztatja a Bibliát is: Mózes vizet fakaszt a hegyből. Figyelmeztet: most a fordítottja történik: a hegyek fakasztanak forrásokat a lélekből. Az akác illata is – mint tömjén szentélyeket – átjárja a természet templomát. Erő ez és megnyugvás – meg öröm. Aszellem gyönyörűsége.
Meg kell hagynom: amit Prohászka száz esztendeje lejegyzett erdők, fák közösségében, ma vezérfonál a világ egységének védelmében.
Az a hulladékgyűjtő akció is idetartozik, amely a közelmúltban zajlott hazai településeken, lombok sérülékeny sátrai alatt, utcán, téren, mindenütt. Elszennyeződtünk – figyelmeztet korunk természetvédője. Alba Regia püspöke jegyezte meg: „Aki a tisztát nem tiszteli, az saját lelkének disszonanciáit viszi át a világra, s nem talál semmit, ami által s amin ő maga jobbá s nemesebbé válhat.” Érzékletes hasonlattal él: „Az ilyen ember olyan, mint a meztelen csiga, magának sem épít házat, az üde, virágos pázsiton meg szenny jelzi nyomait.”
Persze idézhetnék sorokat, fejezeteket napjaink természetőreinek könyveiből, előadásaiból, mégis a szomorú megjegyzés az emlékezetes, amit egy fiatalasszony mondott, amikor kisgyermekével a vasúthoz vezető út mentén szedegette a műanyag és fémhulladékot: – Jó szívvel álltunk hozzá, de két nap múlva megint újra kezdhetnénk, és ennek sosem lesz vége…
Disszonanciák utakon, erdőkben, városokban, falvakban, amelyek átkerülnek a megszokott gyakorlatba. Ezzel eltorzítják a tükröt, amelyben az ember önarcára tekinthet… Prohászka hangja a kelő holdnál sem szünetel, már hazafelé a virágos tetőről. Assisi szentjéről beszél. Megéled az Alvernia titka, a szeráfi dalnok ránk hagyott érzelme, amellyel Isten a lelkét megáldotta, a „mély rokonszenv a természet tüneménye iránt”. És ez csak fokozódott benne, minél közelebb került a Teremtőhöz. Megértette titkos nyelvét a virágoknak. S amikor már hangos lett a szavuk, a testvéreire ismert bennük.
Ferencnek pedig nem maradt más, mint a költészet nyelve. S már nem kételkedik az ember a legenda igazában, amely elmondja: fadarabot vesz a kezébe, s mint hegedűn, játszani kezd, s énekelni: „Legyen dicséret, Uram, anyánkért, a földért, ki minket táplál, hordoz, sokféle gyümölcsöt, színes virágot és füvet fakaszt.”
Van még éneke a földnek, melyet manapság elhallgattatni akar az ember – tudatosan. A természet ártatlan dalait…
