Ez az emlékkönyv bizonyos értelemben a művésznő eddigi életének, alkotói munkásságának, ars poeticájának summáját adja, persze dióhéjban. A benne szereplő vallomásos emlékezések, megboldogult férjének, Tamás István író-újságírónak írásai, kiállításmegnyitókon elhangzott méltatások, interjúk és portrék, születésnapi köszöntők egyaránt bizonyítják: Udvardi Erzsébet alkotásokban gazdag, tehetséggel és kitartással, küzdőképességgel megáldott életet, küldetésként megélhető hivatást kapott ajándékba Istentől. Számos magával ragadó természeti és biblikus témát festett már meg. A nagy egyházi ünnepekhez (karácsony, húsvét, pünkösd) kapcsolódó oltárképei, táblaképei megtalálhatók a Dunántúl templomaiban, de számos más helyen, intézményekben is találkozhatunk arany és ezüst ecsetvonásoktól fénylő festményeivel szerte az országban.
– Ha számvetést kellene készíteni az eltelt évtizedekről, melyek volnának azok az események – kegyelmek és küzdelmek -, amelyek meghatározóak voltak? Mi az, amin változtatna?
– Nehéz erre a kérdésre felelni, mert – be kell vallanom – nem szoktam számvetést készíteni. Természetesen voltak völgyek és csúcsok is az életemben, mint minden emberében, de én igyekeztem a nehézségeket is a Gondviselés akarataként elfogadni, ugyanúgy, mint a szép ajándékokat. Ezért nem is tudnék, nem is szeretnék most kiemelni ezek közül semmit.
Ha az ember igazi mélységben akar rendet teremteni önmagában, akkor csak kétségbe eshet, hogy mennyi rossz is van benne. Egy középkori remete-szerzetest, aki egész életén át gyóntatott, egyszer megkérdeztek: „Atyám, maga biztos jól ismeri, milyen az ember…” S ő így felelt: „Én csak a jó embert ismerem, de az is borzasztó!”
S hogy mit tettem jól vagy rosszul, min változtatnék? Ezzel kapcsolatban mindig az édesanyám szavai jutnak eszembe: Soha nem tudhatjuk, hogy ami ma esetleg rossznak látszik, később nem a javunkra szolgál-e. Az ember sorsa a Jóisten kezében van, és azt hiszem, ez a legnagyobb vigasz, amely minden helyzeten átsegített. Hálás vagyok az eltelt nyolcvan évért.
– Pilinszky János szerint „lényegében minden művészet forrása szakrális”. Akkor is, ha az alkotó nem kifejezetten vallásos témát választ művéhez. A szakrális az ön festményein is mindig jelen van, akár a Balatont, a naplementét festi, akár egy bibliai témát. Miért tartja fontosnak a szakrális ábrázolását?
– Pilinszky szavainál szebben, tömörebben nem is lehetne megfogalmazni a művészet értelmét. Szent János evangéliumában mondja Jézus Tamásnak: „Boldog, aki nem lát és mégis hisz.” A szakrálist mi sem látjuk, legfeljebb bensőleg érzékelhetjük, bizonyos jelek révén érkezik el hozzánk. De nem mindenki fogékony rá, különösen a mai pénzre és hatalmi érdekekre hangolt világban. Én ezért tartom fontosnak, ezért szeretném érzékeltetni, felmutatni a transzcendens erőt a fénnyel. Hogy felhívjam az ember figyelmét: földi létünkön túl van egy másik világ is, ahol a szeretet az uralkodó. S hogy a Fény, ha engedjük, képes életünk megtisztítására.
– Milyen tervei vannak a jövőre, vannak-e olyan témák, amelyeket még nagyon szeretne megfesteni?
– Jelenleg a győri Prohászka Ottokár Orsolyita Gimnázium, Általános Iskola és Óvoda kápolnája számára készítek egy festményt, amely a napkeleti bölcsek hódolatát ábrázolja a Kisded előtt Betlehemben. Régi vágyam, hogy megfessem a feltámadt Jézussal való találkozások „jeleneteit”. Például amikor Mária Magdolna felismeri Jézust a sírnál, aztán a Tamással való találkozást, vagy a Genezáreti-tónál a csodálatos eseményt, amikor a Megváltó halat sütött a tanítványainak, vagy az emmauszi tanítványok útját. Sok-sok tervem van még – amíg Isten éltet és fizikai erőt ad hozzá, szeretném folytatni a festést.
