Az egykori kaposvári klasszicista megyeháza homlokzatán lévő nagybetűs felirat – A közjónak – a magyar emberek óriási többsége számára idegen, érthetetlen kifejezés. Pedig éppen most, a várhatóan igen kemény világgazdasági megrendülés idején kell szembenéznünk az alapvetően hamis egyoldalúsággal – nevezetesen azzal a nemcsak megbillent, hanem gyökeres átalakulást kívánó nézettel -, hogy „a piac mindent megold”, megtartva természetesen a piac helyesen értelmezett jelentőségét. Ma már a hazai közgazdászok komolyan vehető része is látja ezt, ámbár őszintén szólva a legtöbben megdöbbenve és zavartan, mondhatnánk inkább csak „álldogálnak.” Ideje tehát, hogy rámutassunk a közjó életbevágóan fontos voltára.
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia nemrégiben megjelent, a teremtett világ védelméről szóló körlevele nyomatékosan hangsúlyozza II. János Pál pápa 1990-ben, a béke világnapja alkalmából írott üzenetét, amelyben a pápa és „vele együtt még sok más keresztény és nem keresztény gondolkodó felhívja a figyelmet az ember gondolkodásmódja, szemlélete, tehát etikai, erkölcsi viselkedése megváltozásának szükségességére”. (Felelősségünk a teremtett világért, 90. pont, 64. o.) Az etikai, erkölcsi viselkedés mélyreható megváltoztatásának szükségessége éppen most, a világgazdasági válság kezdeténél egyértelműen létfontosságú. Napjaink nyilvánvaló tényei bizonyítják, hogy a neoliberalizmus ingatag és bizonytalan alapú építménye összedőlt, és az államnak – azaz tágabb értelemben a politikailag szervezett emberek összességének, szűkebb értelemben pedig az állami szervek összességének – a közjó-közjavak vetületében is elengedhetetlennek, legalábbis nyilvánvalónak kellene lenni. Csakhogy még a modern lexikonokban, például a Britannica Hungarica Világenciklopédiában vagy a Cambridge Enciklopédiában sem található a közjó vagy közjavak címszava. Az 1912-ben kiadott Franklin Kézi Lexikonban viszont fellelhető a közjavak megfogalmazása, mely szerint „a közjavak azok a dolgok, a melyek a köz használatára vannak szánva és épen azért magántulajdonná nem is lehetnek”. Látjuk tehát, hogy a közjó fogalma a XX. század elejétől kezdve – a korlátlan individualizmus eluralkodásával – egyszerűen kikopott korunk világi használatából.
De hát mi is a közjó lényege? Világosan megfogalmazza ezt 1965-ben a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű konstitúciója, az egyház és a mai világ viszonyáról: „A közjó azoknak a társadalmi életfeltételeknek az összessége, amelyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket. Minden egyes csoportnak számot kell vetnie a többi csoport szükségleteivel és jogos igényeivel, sőt, az egész emberi család közjavával is.” A közjó tehát „egy közösség által elérhető emberi kiteljesedés, amelyben az adott közösség minden tagja osztozik nemcsak együttesen, hanem külön-külön, személy szerint is”. (Felelősségünk a teremtett világért, 108. o.). A Sztálin által kivégeztetett híres közgazdász, Kondratyev „hosszú távú ciklusainak” elmélete az 1929-ben kezdődő és világszerte rengeteg szenvedést okozó nagy válság óta jól ismert, s most bizonnyal újra beköszöntően igazolódik. Kérdés azonban, hogy felfigyelünk-e a mélyebben rejlő, és így az emberek hatalmas többsége által figyelmen kívül hagyott okokra? Sajnos, úgy tűnik, „sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak” (Mt 22,14), vagyis csak kevesen látják egyházunk és más keresztény egyházak által ismert, tudott és hangsúlyozott etikai, erkölcsi alapok igazságát, így tehát egyelőre csak a remény marad. Ez azonban a jövő szempontjából nem kevés, mert ha még álomnak tűnik is, de II. János Pál pápa nagyszerűen hiteles könyvének címe szerint: lépjük át a remény küszöbét!
(A szerző a Corvinus Egyetem professor emeritusa, lapunk szerkesztőbizottságának tagja.)
