– Mesélne egy kicsit a brixeni konferenciáról? Úgy látom, sok fiatal teológus is részt vett rajta. Így volt ez a kezdetektől?
– Nem, úgyhogy ez nagyon örvendetes változás az utóbbi években. Mivel a társaság tagjai csak teológiai egyetemi tanárok lehetnek, ki kellett találni egy olyan módszert, hogy a fiatalabbak, a pályát még csak kezdő teológusok is lehetőséget kapjanak a megnyilatkozásra. Erre a konferencia előtti napon volt lehetőségük az úgynevezett junior konferencián.
Néhány éve született döntés arról, hogy minden kongresszuson egy művet Az év teológiai könyve díjjal jutalmaznak. Ehhez csatlakozik egy másik elismerés, melyet egy fiatal teológus könyve érdemelhet ki. Látszik tehát, hogy a társaság gondot fordít arra, hogy segítse az ő munkájukat is.
– Az idei konferencia címe: Vallásos nyelv és szekularizált vagy világi nyelvek. Más ez a kettő?
– Nem csak azért nem beszélünk sokszor egy nyelvet, mert más az anyanyelvünk. A kulturális hátterünk, a neveltetésünk is meghatározza a nyelvünket. A mai kommunikációkutatás és hermeneutika sokat foglalkozik azzal, hogy miként lehet megtalálni kinek-kinek a saját nyelvét. A vallási nyelvnél rögtön felmerül az a kérdés, hogy mit is nevezünk ennek. Minden papnak, aki vasárnap prédikál, minden teológiatanárnak és hitoktatónak éreznie kell, hogy egészen más szókincset használunk, mint amit egy átlagos világi ember megért. Az Üdvözlégyben kicseréltük a malaszttal teljes kifejezést a kegyelem szóra. A mai ember azonban ehhez inkább a megkegyelmezést társítja. Azt, amit a szó eredetileg ki szeretne fejezni, nem biztos, hogy megérti. De megváltás szavunk is másként cseng egy mai ember számára. Lehet, hogy csak azt tudja hozzákapcsolni, hogy mondjuk megváltotta a buszjegyét. Az igehirdető egyház – akár a katekumenátusban, akár a szószéken, akár az írott szövegekben – komoly kihívás előtt áll. Úgy kell hitelesen lefordítani az evangéliumot, az egyház hitét a mai ember különböző nyelvhasználatára, hogy érthető legyen számára.
Az egyház ma, legalábbis Európában egy olyan társadalomban él, melyben Isten a margóra került. Bruno Forte olasz teológus, Chieti-Vasto érseke bevezető előadásában szembeállította egymással a hívő és a nem hívő embert. Isten jelen van az egész világon, méghozzá a hívő ember számára az igen, a nem hívő számára a nem formájában. De a kapcsolat mindkét esetben megvan. A nem hívő a másik oldala annak, aki hisz. A hívő embernek is újra meg újra meg kell küzdenie hitével. A hívőnek is szembe kell néznie azzal, hogy hátha mégse igaz, de a nem hívőnek is azzal, hogy hátha mégis igaz. Forte gondolatainak hátterében a teológiának az az ősi felismerése állt, hogy Istenről próbálunk ugyan fogalmakkal, analógiákkal beszélni (Atya, irgalmas), de sohase felejthetjük el, hogy ő emberi szavakkal, fogalmakkal kifejezhetetlen misztérium, minden gondolatunk és elképzelésünk fölött álló valóság. Karl Rahner kifejezésével ő az „abszolút szent titok”. A mai világban, amikor sok ember semmibe veszi Isten létét, talán segít, ha elmondjuk, hogy mi sem tudunk mindent. Ha meg tudjuk mutatni, hogy mi a végtelen misztériumra építjük a hitünket. Isten nemcsak a kinyilatkoztatásban rejtőzik, de megjelenik a sötétségben is. Sokszor pedig a csendből bújik elő.
– A nyelvnek az is a szerepe, hogy két fél között közvetítsen. Ez lehet akár két keresztény felekezet, de beszélhetünk vallásközi párbeszédről is. Egyik tanulmánya úgy teszi fel a kérdést, hogy misszió vagy dialógus. Lehetséges a kettő egyszerre?
– A misszió leszűkített értelemben azt jelenti, hogy valakinek elmondom: ez a hit, ilyen szertartásai vannak, és ezt tedd a magadévá. A II. vatikáni zsinaton e mellett vagy ezzel szemben megjelenik az inkulturáció fogalma. A kereszténység nagyon erősen belegyökerezett az európai – görög, római és germán – kultúrába. Ha reálisan gondolkozunk, észre kell vennünk, hogy más kultúrákkal nem tudott ilyen termékeny szintézist alkotni. Mi a nemzetek fölötti Jézus Krisztust hirdetjük, ezzel együtt nem erőltethetjük rá valakire az európai kultúrát is. Ahhoz, hogy valaki keresztény legyen, nem kell európaivá válnia. Amikor például felmerült, hogy a liturgiában helye van-e a táncnak, akkor arra az a válasz született, hogy ott igen, ahol a kultúrának ez fontos része, de ott nem, ahol ez egzotikum. A dialógus – szemben a monológgal – azt jelenti, hogy nemcsak beszélek valakihez, hanem meg is hallgatom. És nem pusztán azért, hogy utána meggyőzzem a magam igazáról. Az utóbbi évtizedekben tanúi lehetünk egy új antropológia kialakulásának, mely azt mondja, hogy az ember nem csak individuum. Kapcsolatokból születik, kapcsolatokban nő fel és kapcsolatokban él. Ez hozzátartozik az ember lényegéhez. Ez a Szentháromságra vezethető vissza, hiszen a dialógus alapja, őseredeti formája a Szentháromság belső szeretetdialógusa.
– Milyen kérdésekkel foglalkozik ma a teológia?
– Minden szakterületnek megvannak a hangsúlyos kérdései, de manapság talán a morális által vizsgált témák tartanak számot a legnagyobb érdeklődésre. A bioetikában, genetikában olyan nehéz kérdések vetődnek fel, melyekkel kapcsolatban nem elég a régi elveket ismételgetni. Nagyon komoly és termékeny dialógusnak kell folynia a szaktudósok és a morálteológusok között. Ennek következményeit egyelőre nem nagyon lehet látni. Határköveket fel kell állítania az egyháznak, például az abortusszal vagy az eutanáziával kapcsolatban, de a konkrét részletkérdésekben sok tisztázandó elem merül fel. De mondhatnánk az igazságos háború kérdését is. Nagyon fontos lépés volt, amikor Ferenc pápa a szíriai béke érdekében imára szólított fel.
A fenti jelenség kiterjeszthető a teológia többi szakterületére is. Folytonos kapcsolatban kell állnia a rokon tudományokkal, tekintettel kell lennie a világban zajló szellemi folyamatokra, és párbeszédet kell kezdenie velük, válaszolnia kell az ott felmerülő kérdésekre. Gondolok például Jézus Krisztus személyére és a megváltás művére, a világunkban fájdalmasan tapasztalható rossz problémájára, vagy akár az újabban jelentkező ateista humanizmus kihívására. Emellett pedig egyre erősebben érezhető az az igény, hogy nem elég, ha Istenről beszélünk – a teológia akkor éri el célját, ha Isten imádásához vezet, „térdelő teológiává” lesz.
– Ön milyen témával foglalkozik jelenleg?
– A Sapientia főiskolán továbbra is tanítom eddigi tárgyaimat. Új feladatom a mentortanárképzés hitoktatók számára. Emellett igyekszem eleget tenni azoknak az igényeknek, melyek nyomán előadások megtartására vagy tanulmány megírására kérnek. Szabadidőmben – bár nagyon sokat várok Ferenc pápa új irányvonalától, a „szegények egyháza” felé való nyitástól – különböző megközelítésekből XVI. Benedek pápa, Joseph Ratzinger teológiáját próbálom összeállítani. Igen nagyra értékelem a munkásságát, számomra egy nagyon koherens és napjaink egyháza számára is tanulságos kép bontakozik ki belőle.
Fotó: Kissimon István
