Csongrádon született 1925-ben, s a múlt év végén hunyt el. Fiatalon behívták katonának, 1945 márciusában szovjet hadifogságba esett. Erre így emlékezett vissza 2014 tavaszán: „Tizenkilenc évesen, leventeként »katona« lettem. Az Újpesten letett technikusi-hadiérettségi után azt a parancsot kaptam, hogy jelentkezzem Győrben a repülőgépgyárban technikusi munkára. A harcok miatt haza, Tiszafüredre sem tudtam eljutni, s Győr felé is csak úgy, hogy felkéredzkedtem egy német konvojra. Fel is vettek, de aztán egy idő után mégis lelöktek az autóról. Putnok közelében történt mindez. Ott aztán házról házra járva kerestem szállást magamnak. Csoda dolog, de itt akadtam rá az apámra, akit levetett a ló és éppen törött bordával feküdt az egyik családnál. Apám, aki szintén a Lévay Pál nevet viselte (1897–1945), már az első világháborúban is harcolt, s a második világégés kezdetétől, már 1938-tól katonáskodott. Megörültünk egymásnak, s apám elintézte, hogy az ő kötelékében lehessek. Így 1944 novemberétől 1945 márciusáig, haláláig együtt voltunk. 1945-ben, húsvét hetében egységünket – a 117. sz. fogatolt vonatparancsnokságot – a szovjet csapatok bekerítették és megsemmisítették a zalaszentgróti Batthyány-kastély parkjában. Ekkor, itt halt meg hadnagy édesapám, az egység parancsnoka, s azóta a helyi temetőben nyugszik. Csak ketten éltük túl a támadást, s órák múlva, nem éppen díszkísérettel elhajtottak a Somló-hegy alatt, rengeteg katonatársammal együtt hadifogolyként a várpalotai várba. Ekkor láttam életemben először, fegyverropogás és közeli, távoli tűzharcok fény- és hangjelei közben, alföldiként, a Somlót. A hegy fenséges látványa igen megfogott abban a kiszolgáltatott helyzetben is. Valamiféle szabadságot, rendíthetetlenséget és erőt sugárzott a sík vidékből kiemelkedő Somló.”
Tiszafüreden, 1948 szentestéjén testvérei felismerik bátyjukat a csontig soványodott váratlan vendégben. Rövidesen megnősült, majd 1950-től részt vett a Soltész Jenő vezette Keresztény Front munkájában. Közben elvégezte a Műegyetemet, gépészmérnöki, majd korróziós szakmérnöki diplomát szerzett. A Somló látványa hozzájárult ahhoz, hogy 1979-ben éppen itt vásárolt magának szőlőterületet, s ettől kezdve szabadidejében ott gazdálkodott. Mint mondta: „A hegyen közelebb lehet lenni Istenhez.”
Az 1956-os esztendő többszörösen sorsfordító a család életében. Tavasszal költöztek az időközben felépült dunaharaszti házukba, és a néhány reményteli őszi nap után nem érte váratlanul, hogy 1957 tavaszán rendőri felügyelet alá helyezték. 1958 őszén huszonketted rangú vádlott a Fő utcai katonai bíróságon a Keresztény Front perében. Bár a Gondviselés megóvta a börtönbüntetéstől, de a hatvanas években felújított per és a nyolcvanas évek végéig tartó rendőri megfigyelés nagy megpróbáltatást jelent számára és az immár négygyermekes családnak is. Ennek ellenére aktív tagja a dunaharaszti Szent István király- és a Rákóczi ligeti plébánia életének.
A szüleitől kapott örökséget jól kamatoztatta, azt élete példájával gyermekeinek, unokáinak továbbadta: a hit megtartását, a Szent József és Mária példáján alapuló családszeretetet, a nagyobb közösségért való munkálkodást, az áldozatok vállalását a legnehezebb időkben is.
