– Az egykori Jugoszlávia területén született, ott töltötte gyermekkorát. Mikor hallotta meg a hívást a papi életre?
– Előrehaladva a korban az ember gyakrabban végiggondolja a múltját, a Gondviselés szerepét az életében. Így vagyok ezzel én is. 1945-ben, Újvidéken születtem. Annyira gyenge kisgyerek voltam, hogy nagymamám arra gondolt: nekem, de édesanyámnak is jobb lenne, ha „a Jézuska” visszavenne. Emlékszem, hatéves koromban még nem tudtam lábra állni, a csontjaim annyira gyengék voltak. Egy orvos azt javasolta, hogy fektessenek tetőtől talpig gipszágyba. Ez ellen édesapám tiltakozott, mondván, ne kínozzanak. Egy idős falusi doktor bácsi tanácsára meleg sós vízben kellett áztatnom a lábaimat. Talán ezért, talán mert a Jóistennek szándéka volt velem, meggyógyultam.
Nyolcéves koromban mise alatt, perselyezéskor a harangozó megszólított, és megkért, hogy menjek majd be a sekrestyébe. Édesanyám azt gondolta, valamilyen csínyt követtem el. Amikor azonban meghallotta, hogy Mihály bácsi ministrálni hívott, a bátyámat ajánlotta e megtisztelő feladatra, mert ő már elsőáldozó is volt. A harangozó erre azt válaszolta: „Nem bánom, de jöjjön az öccse is, mert én őt választottam.” Visszagondolva erre a kis Sámuel próféta jut eszembe. Másnap már ott állhattam a pap mellett. Biztos vagyok benne, hogy nem én választottam a papságot, hanem a Jóisten hívott meg Mihály bácsin keresztül. Szerettem az oltár körül lenni, s a nagyon kedves világi papunkhoz hasonló szerettem volna lenni. Úgy terveztem, Zágrábba megyek kisszemináriumba.
– Végül nem világi pap, hanem szerzetes lett. Ez is a Gondviselés akarata volt?
– Hetedikes voltam, amikor plébánosunkat elhelyezték, és jezsuiták érkeztek hozzánk. Amikor nekik ministráltam, felébredt bennem a vágy, hogy én is jezsuita lehessek, pedig előtte azt se tudtam, hogy létezik ilyen szerzet. Ma sem tudom, mi ragadott meg bennük, de édesanyámnak lelkesen bejelentettem a változást. Sírva fakadt, s csak ennyit mondott: „Nem látod, édes fiam, hogy lyukas a harisnyájuk…?” Felvettek jelöltnek. A Gondviselés működését vélem felfedezni abban a tényben is, hogy a rend tagjai egy éven belül elmentek a plébániánkról. Azóta sem jezsuiták vezetik, ahogy előtte sem. Mi ez, ha nem a Jóisten szándékának teljesítése? Megnyertek maguknak, majd továbbálltak. Nem én kerestem a jezsuitákat, valaki meghívott közéjük. „Isten gerillaharcosai kiugrottak az erdőből”, és teljesítették küldetésüket. Mindig abban a lelkületben élek, hogy valaki egyengeti az utamat.
– Hogyan alakult a szerzetesi képzése?
– Tizenöt éves koromig magyar környezetben éltem, magyar iskolában tanultam, csak magyarul beszéltem. Meg kellett hát tanulnom horvátul. Szentelésemig, 1975-ig minden tanulmányomat Zágrábban végeztem. Mivel az egyik középiskolai tanárom pszichológiaórái felkeltették bennem a kíváncsiságot az emberi lélek működése iránt, még a jezsuita noviciátus után, a gyakorlati évek alatt a helyi világi egyetemen pszichológiai diplomát is szereztem. Újvidéken szenteltek, ezután káplán voltam Zágrábban, majd elöljáróim Rómába küldtek tanulni. Öt éven át klinikai pszichológiát tanultam a szaléziak egyetemén, illetve pszichoterapeuta-képzésben is részesültem. Viccelődve néha azt mondom, eredetileg gyakorlati pszichológiát tanultam: egereket és patkányokat vizsgáltam, római tanulmányaimat követően pedig misztikusokkal és kispapokkal foglalkozom…
– Milyen típusú pszichoterápiát végez?
– Nondirektív, humanista pszichoterápiából szereztem képesítést, de foglalkoztam kognitív pszichoterápiával is. Zágrábban tíz évig családi tanácsadót vezettem, ekkor család- pszichoterápiát alkalmaztam. Az évek során viszont kialakult bennem az emberekkel való foglalkozás egyéni stílusa. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy a legfontosabb időt szentelni az embereknek, és jó szívvel meghallgatni őket. Ez már önmagában óriási segítséget jelent a másiknak.
– Rómából visszatért Zágrábba. Volt ott magyar közösség? Foglalkozott honfitársaival?
– Papként soha nem éltem magyar hívek közt. Nem tanítottam az anyanyelvemen, nem voltam magyar lelkipásztor. Persze itt-ott foglalkoztam magyarokkal, tartottam nekik lelkigyakorlatot, ma is gyóntatok köztük. Épp ezért a nyelvet tudatosan, szívósan kellett és kell őriznem. Zágrábba visszatérve papként, gyakorló pszichológusként, tanárként és tanulmányok szerzőjeként éltem. Már fiatalkoromban az újvidéki Hitélet című folyóiratban jelentek meg kisebb pszichológiai elmélkedéseim. Ennek révén több magyarországi pszichológussal is kapcsolatba kerültem. Tíz év után Rómába hívtak, a Vallástudományok Intézetébe. Pasztorálpszichológiai kurzust tartottam, de tanítottam szociálpszichológiát is. Ezt követően a Lelkiségi Intézetbe kerültem. Tizenöt évig dékán voltam, három egyetemen tanítok, de a szaléziak egyetemén is oktattam. A Horvát Kollégium spirituálisa és a Pápai Magyar Intézet növendékeinek gyóntatója is vagyok. Ezenkívül dolgozom a Szenttéavatási Kongregációban is, ahol százharmincöt boldoggá avatás ügyét intéztem, illetve intézem.
– Pszichológus papként mi a feladata e kanonizációs eljárások során?
– A kongregációban elsősorban teológus szakemberként közreműködöm. Alapvető feladatunk, hogy kimutassuk, a jövendő boldog hősies fokon gyakorolta az erényeket, és hogy az emberek bizalommal fordulnak hozzá kéréseikkel. Ezt nevezzük az életszentség hírének. Pszichológusként csak rendkívüli esetekben kérik a szakvéleményemet, ha valahol fennáll valamilyen pszichikai probléma gyanúja.
– Egy pap, egy szerzetes miért foglalkozik pszichológiával? Segíti a munkájában?
– Sokan összetévesztik a pszichológiát a pszichopatológiával. A pszichológia ugyanolyan tudomány, mint például a teológia. Mi, pszichológusok a normális psziché működésével, annak funkciójával is foglalkozunk. Kutatjuk például az érzelmek dinamikáját, a felejtés és a tanulás folyamatát, vagy azt, hogy miként működik az alvás és az ébredés. Vizsgáljuk, mi történik bennünk tanuláskor, miért és miként felejtünk, vagy milyen folyamatok zajlanak le bennünk, amikor imádkozunk. Persze a lelkipásztori munkában is nagy segítséget nyújt a pszichológia. Még a gyóntatásban is, hiszen gyakran mondom: a bűnnek is van története, nem egyik pillanatról a másikra születik.
– A pszichológiát, a pszichológusokat gyakran vádolják azzal egyháziak, hogy a bűnök hátterében feltárt lelki sérülések hangsúlyozásával elsikkad vagy akár el is tűnik az erkölcsi felelősség, s bűn helyett nemegyszer már „csak” betegségről beszélnek, felmentve ezzel a tettest. Mit mond a hívő szakember e kritikára?
– Valóban fennáll annak veszélye, hogy a pszichológus valamiképpen lefokozza a bűnt pszichikai meghatározottságokra. De ez elsősorban a pszichoanalízisre vonatkozik. Néha – kissé élcelődve – úgy fogalmazok, hogy a pszichológia mint olyan nem létezik, hanem pszichológiai iskolák és pszichológusok vannak, aminek az a következménye, hogy ugyanazt a jelenséget más-más módon képesek értelmezni. A gyónással kapcsolatban Boldog II. János Pál pápa adott ki egy útmutatót, amely szerint a pszichológia szerepe az, hogy megítélje a gyónó szabadságának a keretét, amelyben a bűnt elkövette. Tény, hogy tetteinket sokszor determinálják külső vagy belső hatások, de a lelki betegségeket kivéve ezek nem veszik el teljesen az ember felelősségtudatát.
– Harminc könyvet írt magyarul, ezeket tizenkét nyelvre fordították le. Tervezi újabb kötet megírását?
– Gyakran helyettesítettem a Vatikáni Rádióban páter Szabó Ferencet. Ott hangzottak el írásaim, elmélkedéseim. Első könyveim ezekből az anyagokból születtek. Régebben írtam egy könyvet A fiatalok világa címmel. Most nagyon szeretném megírni – anyagom bőven lenne hozzá – A felnőttek világa című folytatását. A mai gazdasági helyzetben azonban sajnos nagyon nehéz kiadót találni rá.
– Ahogy hajdan Jugoszláviában, úgy most Rómában is „kisebbségi” sorsban él. Amikor hazánk szentszéki nagykövetétől átvette a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét, a magyarság négy megtartó pilléréről beszélt.
– Nem könnyű a kisebbségi sors. Gyakran érezheti magát az ember másodrendű magyarnak. Fáj, ha megdicsérik, milyen jól beszélek magyarul… Ezért is szóltam a követségen a magyar öntudat négy pilléréről: a szájról, mert ápolnunk kell édes anyanyelvünket, a szívről, mert szívében él a nemzet, a kézről, mert a nemzetért cselekednünk kell, és a lélekről, hiszen a népünkért imádkoznunk is kell.
Én magyar vagyok, pedig Szerbiában születtem, Horvátországban nevelkedtem, olasz állampolgár vagyok, és mivel harminc éven át nyaranta Angliában helyettesítettem egy plébánián, joggal mondhatom, hogy a híveim ott vannak. Mi, kisebbségben élő magyarok néha úgy érezzük, mostohán bánik velünk az anyaország. De megvan az a jó érzésünk is, hogy olykor hazahív. Ilyen érzést jelentett a közelmúltban kapott kitüntetés is.
Fotó: Bókay László
