Vajkból Krisztus gyermeke

Szabó Magda alkotása – minden értéke és egyre nagyobb visszhangot kiváltó utóélete ellenére – korántsem problémátlan, nem könnyen befogadható és emészthető írás, sem könyv-drámaként, sem a színpadon. A nehézséget azonban nem az jelenti, hogy egy ízig-vérig kálvinista alkotó vállalkozott egy kifejezetten katolikus téma megjelenítésére. Azt egykét elfogultabb, a „szomorú Istenre” tett megjegyzéstől eltekintve bravúrosan és hitelesen oldotta meg. Éppúgy, mint annak érzékeltetését, hogy Géza hidegen taktikázgató-számítgató muszájkatolicizmusához, ehhez a sokkal inkább diplomáciai, mintsem spirituális megtéréshez képest milyen mélységesen és természetesen lett kereszténnyé fia, Vajk. Vagyis: „István, a király” (emlékezzünk: Szabó Magda mindenképpen előfutárnak számít az Árpádok megtéréstörténetének ábrázolásában, hiszen e művének első változata éppen tíz évvel előzte meg a kirobbanó sikerű rockopera bemutatóját!), akivel ebben a drámában a megkeresztelése előtti órákban találkozunk.


A hetvenes-nyolcvanas évek kritikusai és az árnyalatokra is odafigyelő közönség azonban olykor meghökkent, sőt fel is hördült azon, hogy a magyar történelem e szakaszát ábrázoló irodalmi művekben – például Kodolányi János regényeiben – megszokott archaizáló stílushoz képest az írónő olykor szinte polgárpukkasztóan XX. századi fogalmakkal, nyelvi fordulatokkal, politológiai kifejezésekkel dolgozik. Ékes (sokak fülének talán éktelen!) példa erre az a dühös kirohanás, amellyel Géza fejedelem apósát, első felesége, Sarolt apját, Gyulát ostorozza, aki mindenáron meg akarja csúfolni házi gyászmagyarjával a közelgő keresztelő fényét, semmissé téve egy komoly diplomáciai győzelmet: „Hát akkor örülj, mert most felemellek… Nem törődtem veled, de igazán sok dolgom volt, és őszintén szólva untalak is. Mióta a gyáva barátaid lekoptak rólad, teljesen ránk maradtál, a családra, és ki győzte folytonosan hallgatni az emlékeidet. Még Vajk se, pedig annak példátlan türelme van, csak ez a megcsonkított szörnyeteg, ez a gyászvitéz, a kispajtásod. [Bönge, az augsburgi gyászmagyarok egyike!] Nem mondhatod, hogy nem voltam nagyvonalú, egy szót se szólt neked senki, mióta idekapattad inni meg játszani a morbid játékaitokat… Ha véletlenül erre jártam, mindig hallottam a gajdolásotokat, olyanok voltatok, mint egy megkergült történelemkönyv. Burgundi Konrád… Berengár király… Fuj!”

 

Arra, hogy az ilyen, nem éppen korhű sorok ma már kevésbé zavarják a közönséget, érdekes módon éppen az egészen más műfajú, de rokon témájú István, a király a garancia, amelynek „Bosszantó egy bugris bunkó…”-ja és egyéb, csöppet sem historizáló nótái már évtizedek óta elfogadott szövegeknek számítanak, s széles körben idézgetik őket mindmáig.

 

Akik esetleg még az Úr 2014-es esztendejében is berzenkednének a Szabó Magda-szöveg modernizáló-aktualizáló részletei ellen, azokat bőségesen kárpótolni fogja a darab lélektani mélysége, sok finomsága. Különösen Géza és Vajk nagyjelenetében, amely gyönyörűen bontja ki a minden idők érdekhívősége, gondosan kiszámított keresz/ténykedése, s egy igazi hívő csak és egyedül Krisztus vezérelte tettei és gondolatvilága közötti különbséget. Arra is ráébredünk, amikor e nagy ívű történelmiegyháztörténeti parabolával találkozunk, hogy mai szép, fényes (vagy gyakran bizony fénytelen) napjainkban sincs ez másként, hogy a XXI. század is napról napra megtermi a maga sok Gézáját és sokkal kevesebb Vajkját. Az Istvánná átlényegülő ifjú szavait felidézve kimondhatjuk: az Újszínház díszletei között nem egyszerűen egy színielőadás várja a közönséget, hanem a szavak, a művészet erejével emberek sokaságát lelki önvizsgálatra hívás szép példája. A kedvéért nagyon könnyű lesz megfeledkeznünk a helyenként stílustörő szóhasználat keltette bosszúságról. Mert az igazi megrendülés még a legfinnyásabb nézőben is elnyomja az idegenkedést, a kritikát. Ezt az érzést, ezt az élményt elsősorban – mint jeleztem is – Vajk szavaitól remélhetjük: „Bocsáss meg, hogy megszomorítottalak. Nézd, eléd térdelek. Most térdelek világi ember előtt utoljára. Győzd le magadban a haragot a német iránt, a keresztény Európa iránt, énirántam. Áldj meg, apám! (…) Apám, én nem szeretlek kevésbé azért, mert nem hiszel abban, amire engem neveltettél. Miért húzódol el tőlem azért, mert én sem hiszek abban, amiben Te? (…) Te gyűlöletre alapoznád az új egyházat, én a Krisztus szeretetére, hogy támasza legyen ennek az országnak. Hagyj meg engem a hitemben, hogy az én alapom szilárdabb.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..