Vagonlakóból – filmsztár

Nem sze­re­tem ugyan a kiadói fülszövegeket, de a Ripityomot ajánló minden sor abszolút telitalálat, így idézésre is érdemes: „Aztán egy megvilágosodott pillanatban
Jávor Pál oly sok változatban ismert arca, gesztusai jelentek meg Pierre képzeletében, egyre sürgetőbben arra kényszerítve őt, hogy nézze újra a filmjeit, kutasson, ismerkedjen a Jávor-jelenséggel, a korral. Ez érlelte Pierre-ben, hogy ha enni, írni és filmezni is akar egyszerre, akkor írjon regényt, a közel nyolcvan Jávor-film után egy összefoglaló nyolcvanegyediket, egy igazi Jávor-filmet. Ez a Ripityom.”
Vajda vállalkozása olyan remekül sikerült, hogy a könyv máris forgatókönyv és rendező után kiált. Aprólékossága ellenére sem fárasztó, az olvasók figyelmét mindvégig ébren tartja. Még azokét is, akik egyetlen Jávor-filmet sem láttak eddig. (Ez a hiány a YouTube jóvoltából pótolható.) Hangulatában, ritmusában a könyve olyan, hogy eszünkbe juttat egy 1940-ben keletkezett verset, az akkoriban épp körülrajongott színész egyetlen ismert költeményét, amelyet egy színházi képeslap körkérdésére írt válaszul:

Aradról jöttem kis kosárral. A gazdag várost néztem árván.
Keserűséggel telt pohárral! Sok volt a kín, kevés az álom.
Pályaudvarokon háltam este. Ezt az utat még egyre járom –
Kíntól, nyomortól összeesve – Ma több siker és jobb falat vár,
Kóboroltam a pesti járdát. De ifjúságom elszaladt már…

Ami a jobb falatokat illeti, az új Jávor Pál-portréban természetesen fel-felbukkan nagy színészünk sokak (így e sorok írója!) számára is hátborzongató kedvence, a pacalpörkölt. De ennél jóval komolyabb témák is, elsősorban annak nagyon finom, hiteles kifejtése, hogy egyetlen színész vagy bármilyen művész sem lehet egy politikai rendszer kritikátlan bábja, kiszolgálója. Jávor – hála Istennek – az alkalmazkodni nem tudók, a taktikátlan tisztességesek közé tartozott, amikor 1934. július 24-én házasságot kötött a zsidó nagypolgári családból származó Landesmann Olgával.
Fontos vonulata a Ripityomnak az is, hogy a kilóra gyártott, édes-bús, ihajcsuhajos filmek főhősén túl, a korabeli fiatalemberek modelljéül szolgáló bajuszkirály mellett elénk lép a másik Jávor is, számos társulat megbecsült (olykor mellőzött!) vezető színésze, többek között a Vígszínház, majd a Nemzeti Színház tagja, minden idők egyik legjobb magyar Peer Gyntje, akivel Bajor Gizi is szívesen lépett színpadra.
Ez a kötet a főhős szivárványos személyiségén, s az I. és a II. világháború utáni évek színházi-társasági életének ábrázolásán kívül más meglepetésekkel is szolgál. Szerzője megindítóan idézi fel például Bajcsy-Zsilinszky Endrének a kivégzés előtti utolsó óráit. Jávor ezeknek az eseményeknek is szemtanúja volt, sopronkőhidai fogolytársként: „Jávor aznap reggel csajkával a kezében, a reggeli sorban álláskor hallotta, hogy azt suttogják, hogy kivégezték Bajcsy-Zsilinszkyt. Kővé váltan hallgatta, ahogy valaki azt állította, hogy még hivatásos hóhért sem hívtak. Az egyik félig részeg fegyőr, egy dilettáns hajtotta végre az ítéletet, segítségére volt még egy másik pribék is, egyenként huszonöt pengőnyi Júdás-pénzt kaptak érte, lévén karácsony napja. A bitófa légvonalban nincs messzebb Jávor ágyfejétől, mint negyven méter, de nem láthat oda, mert egy kocsiszín kitakarja a látványt.”
Ha nem is ennyire véres, de hasonlóan drámai annak a tizenegy esztendőnek a leírása is, amelyeket Jávor Pál és Olgája 1946 októberétől 1957 novemberéig Amerika földjén töltött. A művészi trónfosztás szomorú évei ezek, igénytelen haknizásokkal s egy olyan megaláztatással, mint A nagy Caruso című film pár szavas epizódszerepe.
S a könyv befejezésében megjelenik előttünk az abszolút ripityomos végjáték, az alig 57 éves, gyomorrákban haldokló színész búcsúja élettől, örömtől, muzsikától, a híres Kudász professzor Városmajor utcai klinikájának kertjében: „(…) a cigányok felállnak, meghajlással üdvözlik a délceg (mert utolsó erejét összeszedő! – P. É.) Jávort, int nekik, ahogy egy vezénylő tábornok utasítaná pihenjállásra a katonáit. Majd (…) dalra fakad, mintha lassuló pulzusa adná metronómként a taktust, az egész teste énekel. »Most van a nap lemenőbe«, szól a Dankó-nóta keservesen, a közömbös kórházi délután hirtelen estébe fordul, lehetne akár napfogyatkozás is, elcsöndesülnek a madarak, a lombok is elcsöndesednek, csak egy sóhaj szakad, majd szétporlad milliónyi észrevétlen levegőcsillámmá.”
Biztos vagyok abban, hogy az irodalombarát, sőt, egy idő után komoly könyvgyűjtő Jávor Pál ezt a róla szóló munkát nagy örömmel és hálával olvasná, úgy is, mint az emlékezetére eddig komponált legméltóbb rekviemet.

(Vajda Pierre: Ripityom. Jávor Pál, aki kétszer halt meg, Athenaeum Kiadó, Budapest, 2018)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..