Feladat, hívás, szolgálat, tévelygés utáni célba érés, befogadás… – a Parsifal kulcsfogalmai.
Wagner spirituális indíttatású alkotása önmagán túlmutató szépség; az a fajta szépség, mely a „sugalmazott remekművekre” jellemző. Térjünk vissza egy pillanatra az előbb idézett dokumentumra. „Tudjátok-e, mi a szép?” – teszi fel a kérdést az angyal, amelyre nyomban választ is ad: „A jó szolga tette – ami a szükségesnél több. A test mozog – ez szükséges. A tánc – az a »több«. S ha valóban tánc – akkor szép. A hang szükséges – a dal a »több«. Az ábrázolás szükséges – csak ami »több« annál, az a szép. Az Új Világ csak szépségből épülhet. (…) Csak az a »több«, ami önmagában megáll.”
A Parsifal sajátos „lelki napló”, amely a beérkezettség, az örökkévaló szépség, a tökéletesség felé mutat. Nem imitálja, nem csak utalgat rá, tükör által homályosan ugyan, mégis kivehetően jeleníti meg. Benső út a gyermeki tudatlanságból a megismerésen és az együtt szenvedésen át a befogadó, végső örömig. Pilinszky a fájdalom és öröm „ellentmondásáról” szólva megállapítja: „A szenvedés nem kisebb mestere a léleknek, mint a legtisztább felismerések nyújtotta elragadtatás. Nélküle egykönnyen belefeledkezhetnénk a mulandó világba, végső és egyedüli realitásként értékelve azt. (…) A szenvedés gyötrelmes szűkösségétől semmi sincs távolabb, mint az öröm tágassága; valójában semmi sem egyszerűbb, mint a fájdalomból megérkezni – átcsapni – az örömbe. De mindkettőről nagyon nehéz s valójában lehetetlen kívülről beszélni, annak ellenére, hogy belülről átélve a szenvedés és öröm nyelve tökéletesen egyértelmű beszéd.” Wagner megpróbálta a lehetetlent. Az evangéliumok olvasásán túl nem ismerek ennél méltóbb felkészülést az ünnepre; a Parsifal minden alkalommal a jelen-lét erőterét adja. Pilinszky vallja: „A megbocsátás – az elengedett adósság – a mennyei boldogságnak fundamentuma. Elfogadása: Isten szeretetének a megértése.” A hosszan tévelygő, gyötrődő Wagner élete végén, a Parsifallal idáig jutott. Szerintem célba ért.
