A fiatal kaposfüredi plébános – aki hónapok alatt jobbnál jobb ötleteivel, zenés miséivel, amelyeken országgyűlési képviselő is énekel és hegedül, s az elkezdett építkezéssel a lelkipásztor szinte „felforgatta” az egyházközséget – többek között arra buzdítja népes hallgatóságát: merj különb lenni a társaidnál, ne félj szembeúszni az árral, ne ordíts együtt a farkasokkal, és a hitedet soha ne tagadd meg. Az ifjak isszák minden szavát, egyesek jegyzetelnek, vannak, akik kérdeznek is. Némelyeket nyomban tettekre sarkall a frissen hallott gondolat. Hazafelé indulva, gitárral a kezében száll fel a vonatra az egyik srác, akinek felcsillan a szeme, hiszen ismerős arcot is lát a kupéban. Percekkel előbb, az igézően szép környezetben, a fiatalok „szent helyén” együtt dicsőítették az Urat. Gondol egy merészet, és megkérdezi az utasokat: ellenükre lenne-e, ha gitározna. Ketten rögtön felállnak, és átmennek egy másik fülkébe; köszönik, nekik nem hiányzik a zenebona, ám a többiek örülnek a szokatlan ötletnek. Zömmel fiatalok várják, vajon milyen repertoárral rukkol elő a fiú. Aztán amikor felfakad a Tied a dicsőség, az Atya, áldott legyél, a Szentlélek, jöjj, lobogó láng, áhítat és meglepődés különös elegye ül ki a tekintetükre… Míg robog a vonat, ismert karizmatikus dalok csendülnek fel. Ragyog az arc, ütemre dobban a láb, zeng az alleluja. A fiatalok egy része kottát kér, és bekapcsolódik az éneklésbe. A többiek egy része nem tudja mire vélni az egészet. Az az anyóka sem, aki sötét napszemüvege mögé bújva, érdekes pózba merevedve, rezzenéstelenül van jelen. A barátjával utazó erdélyi lány viszont kotta nélkül fújja a dalokat, hiszen ismeri valamennyit; jóllehet már meglehetősen régen énekelte őket. Elmondja azt is: bár édesapja református lelkész, ő elkanyarodott az Istentől, de minden vágya, hogy visszataláljon hozzá. Eddig nemigen kapott támogatást, s ha akadt is valaki, aki mankót nyújtott felé, sajnos későn vette észre a támogató szeretetet. Úgy érzi, ezen az úton viszont megtette az első lépéspróbát…
