Útban  az egység felé
Fotó: Vértesi Lázár

 

Peter Neuner, a müncheni Lajos Miksa Egyetem emeritus dogmatikaprofesszora előadásában Luther Márton ökumenikus jelentőségéről beszélt – katolikus szempontból. Kifejtette: a reformáció története során nagyon sokféle Luther-kép alakult ki, ám ezek inkább azokról mondanak el valamit, akik e nézeteket képviselték. Akadt, aki élesen elutasította a reformátor gondolkodását, mások a lelkiismereti szabadság hősét vagy az igazi német ember megtestesítőjét látták benne. Neuner azokat a kérdéseket vette sorra, amelyek Luthert foglalkoztatták.

Elmondta: az egykori Ágoston-rendi szerzetes azért lépett fel a búcsúk gyakorlata ellen, mert úgy látta, az embernek minden vétkéért személyes elégtételt kell adnia. Senki sem tudhatja, hogy elegendő elégtételt adott-e Istennek, de az bizonyos, hogy a szentek több engesztelést nyújtottak, mint ami szükséges, ezt pedig az Egyház szabadon felhasználhatja. Ez alapján részesítheti a pápa a híveket az Egyház kegyelmi kincséből. Johann Tetzel domonkos szerzetes prédikációiban odáig ment, hogy azt ígérte az embereknek: az anyagi áldozatok segítségével a bűneiktől is mentesekké válhatnak. Luther azt kifogásolta, hogy a mások által elvégzett engesztelést pénzért árulták.
Tanárként nyilvános egyetemi vitát kezdeményezett, ezért alkotta meg kilencvenöt tézisét, melyeket aztán kihelyeztek a wittenbergi vártemplom kapujára. Később ezeket a tételeket nyomtatva is terjeszteni kezdték, Luther pedig akarva-akaratlanul egy reformmozgalom élén találta magát. Mivel a reformátor tevékenységének hatására a mainzi érsek anyagi törekvései is meghiúsultak, a főpásztor vizsgálni kezdte a tételek ortodoxiáját. Luther először a pápához fordult, később azonban odáig ment, hogy a katolikus egyházfőt az Antikrisztussal azonosította. Neuner szerint ugyan­akkor Luther pápaság elleni bírálata mögött nem az Egyházban tapasztalt visszásságok álltak, hanem az amiatti félelem, hogy a római Egyház eltávolodott az evangélium üzenetétől.
Katolikus oldalon – többek között Johannes Cochläus (1479–1552) hatására – Lutherben az eretnekek fejedelmét látták. Ignaz von Döllinger (1799–1890) szerint Luther az erkölcs összeomlásáig vezette a kereszténységet.
Olyan vélemény is kialakult, mely szerint Luther azért találta ki a megigazulásról szóló tanítást, hogy kicsapongó életét igazolhassa. Más beteges aggodalmaskodásával magyarázta a reformátor gondolkodását. A Luther-kép alakulásában Joseph Lortz (1887–1975) egyháztörténész munkássága hozott változást.
Ő úgy látta, hogy Luthert lelkiismerete és mély vallásossága vezette, az egyházszakadásért pedig a korabeli Egyház tehető felelőssé. Luther „egy olyan katolicizmussal akart leszámolni, amely nem is volt katolikus”.
Erwin Iserloh (1915–1996) kimutatta, hogy a reformátor nem szögezte ki tételeit a templom kapujára, a tudta nélkül nyomtatták ki és terjesztették azokat.
„Hogyan találok kegyelmet Istennél?” – ez a kérdés nyomasztotta Luthert, melyre Szent Pálnak a rómaiakhoz írt levelében találta meg a választ: „Az igaz a hitből él” (Róm 1,17). A hit nem cselekedet, hanem az ember Isten előtti létmódja. Luther szerint a római Egyház azért vétkezik az evangélium ellen, mert jó cselekedeteket követel az embertől. A tridenti zsinat során az Egyház tisztázta, hogy az üdvösség nem az ember érdemén múlik, hanem Isten ajándéka. A zsinati atyák ugyanakkor úgy látták, hogy a sola fide (egyedül a hit által) elve csökkenti az ember méltóságát, az evangélikusok pedig azt vélelmezték, hogy a zsinat túlértékeli a jó cselekedetek jelentőségét.
A müncheni professzor hangsúlyozta: „Luther szerint a hit a jó cselekedetekben nyilvánul meg, a sola fide elv magában foglalja a tetteket is.” A vita ugyanakkor elsősorban az eltérő hitfogalmon alapult. A megigazulásról szóló tanítás azt jelenti, hogy mindaz, ami a legfontosabb számunkra, nem a mi teljesítményünktől függ.
Lukács László piarista szerzetes, a Vigilia folyóirat főszerkesztője A katolikus Luther-kép változása napjainkban címmel tartott előadást. Rámutatott: az elmúlt fél évszázadban a katolikus–evangélikus párbeszéd a kétoldalú hivatalos egyházi megnyilatkozások, a dialógusbizottságok és az egyes teológusok kutatásainak síkján folyt. A közeledési folyamat fontos állomását jelentette a II. vatikáni zsinat; a Confessio Augustana (ágostai hitvallás, a legfontosabb lutheri hittételek összefoglalása – a szerk.) elismerésére irányuló lépések; illetve a Közös nyilatkozat a megigazulás tanításáról című dokumentum.
Ugyanakkor maradtak még tisztázandó kérdések. Az úrvacsorával kapcsolatban Krisztus valóságos jelenlétéről és a szentmise áldozati jellegéről folyik a disputa. A püspöki hivatal kérdésében egyelőre megoldhatatlannak látszó vitapont a successio apostolica (apostoli utódlás), ahogyan a péteri szolgálat értelmezése is eltérő.
A hivatalos egyházi megnyilatkozások szintjén nem történt külön említés Lutherről. II. János Pál pápa nagyra értékelte a reformátor mélységes vallásosságát. XVI. Benedek pápa az erfurti ágostonos kolostorban tett látogatásakor elmondta, hogy Luther szenvedélyes istenkeresése rá is nagy hatást tett. Ferenc pápa több alkalommal Krisztus hűséges tanújának nevezte Luthert. Az egységtörekvés jövőjéről szólva Lukács László megjegyezte, sok teológus szerint az egység csak a végső beteljesedésben válhat valósággá. Ám ez nem feltétlenül pesszimista megközelítés, hiszen az eszkaton bizonyos értelemben már elkezdődött. Ahogyan azt XVI. Benedek pápa megfogalmazta: „Ha útban vagyunk Krisztushoz, akkor útban vagyunk az egységhez is.”
Török Csaba egyetemi tanár a hagyomány evangélikus és katolikus jelentőségéről tartott előadást. Kiemelte: a skolasztika megközelítése szerint a Szentírás a hit terén elégséges, a hagyomány a szertartásokra és az egyházfegyelem kérdéseire vonatkozik. Luther szerint is a Szentírás az egyházi gyakorlat mércéje. Később a protestáns sola Scriptura (egyedül a Szentírás) elvével szembe került a katolikus hagyományfelfogás, melynek legszélső formája a barokk teológia két forrás- – Szentírás- és szenthagyomány- – elmélete volt. A katolikus Egyházban Szűz Mária mennybevételének dogmájával kapcsolatban merült fel: vajon e tanítás csak a hagyományból eredeztethető? A dogma kifejtése jelentette a választ: a Szentírásból indult ki.
Protestáns részről a Faith and Order Commission (az Egyházak Világtanácsának egyik bizottsága – a szerk.) montréali világkonferenciáján megfogalmazott dokumentum (Írás, Hagyomány és hagyományok) szerint létezik Hagyomány, mely Krisztusra vezethető vissza, és léteznek hagyományok, melyek inkább emberi szokások, alakzatok. A II. vatikáni zsinat Dei verbum kezdetű dokumentumának 8. pontja hasonlóképpen szól a Szent Hagyományról. A Lutheránus Világszövetséggel együtt megfogalmazott Az evangélium és az egyház című 1972-es jelentés úgy fogalmaz, hogy az egyházi hagyományoknak nyitottaknak kell lenniük a Szentírásra. Következtetésül elmondhatjuk, hogy a Hagyomány „norma normata”, a Szentírás „norma non normata”.
Az ökumenikus párbeszéd során három közeledési pontra lelhetünk: Egyfelől a Szentírás és a Hagyomány egyaránt Istennek Jézus Krisztusban beteljesült önközlését közvetíti. Másrészt a Szentírás írott megtestesülése a Hagyománynak. Harmadszor pedig az apostoli Hagyomány nem azonos az egyházi hagyományokkal.
Fabiny Tamás evangélikus püspök előadásában a kereszténység nyilvános képviseletéről beszélt. Utalt arra, hogy a legenda szerint Luther kilencvenöt tételét október 31-én függesztette ki. Nem véletlenül, hiszen üzenete mindenszentek napján sok emberhez eljuthatott. A tételeket nem a templomkapu belső oldalára helyezte el, mert a társadalmi nyilvánossághoz akart fordulni, hiszen a teológiai és a gazdasági korrupció jelensége az egyházi és a világi nyilvánosságra is tartozott. Pontjai rövid időn belül nyomtatott formában is megjelentek, így még szélesebb körhöz jutottak el. Üzenetének továbbadásához a művészetet – például az egyházi énekeket, a festészetet (Lucas Cranach) – is segítségül hívta. Luther számára a nyilvánosság ugyanakkor védelmet is jelentett.
Az isteni nyelvet le kell fordítani az ember nyelvére – mutatott rá Fabiny Tamás, hozzátéve: erről tanúskodik a Szentírás is. A próféták és az apostolok először szóban, majd írásban adták tovább az üzenetet. Jézus is igyekezett a legnagyobb nyilvánossághoz szólni. Felment a hegyre, mert ott jól látták, a víz mellett pedig jól hallották a hangját. Ma a médián keresztül rendkívül sok embert lehet elérni, de erre a feladatra a média munkatársainak és az egyháziaknak is fel kell készülniük. Korunkban az egyházi kommunikációra sok szempontból igyekszik hatni a politika. Az evangélikus püspök szerint Európa keleti felét a politikai kereszténység veszélye fenyegeti, míg Nyugat-Európát egy sajátos, szekularizált keresztény kommunikáció jellemzi. Az utóbbi felfogást így lehet a legjobban megfogalmazni: „Egy harag nélküli Isten a bűn nélküli embereket bevitte az ígéret nélküli országába egy kereszt nélküli Krisztus szolgálata által.”
Vajon a lutheri reformáció még a középkori, vagy már a modern világ történetéhez tartozik? – tette fel a kérdést előadásában Hidas Zoltán szociológus. Hangsúlyozta: Hegel szerint a szabadság történetében Jézus Krisztus működése volt a legjelentősebb esemény, ezt tette bensőségessé (individuálissá) Luther. Száz év elteltével már úgy látták, hogy a művelt polgárság megjelenése is a protestantizmusnak köszönhető. Ernst Troeltsch német evangélikus teológus szerint a lutheri törekvések még a középkori gondolkodást tükrözték, a kereszténységben gyökerező modern individualizmust sokkal inkább a protestantizmus újabb formái erősítették fel. Az előadó Max Weber nyomán a modern irodalom, a pszichológia, a politikai szabadságfogalom és a kapitalizmus kialakulását is a protestantizmus társadalmi következményének tartotta.
Rosta Gergely előadásában vallásszociológiai szempontból beszélt a lutheránus kereszténység európai mintáiról. Elöljáróban elmondta, hogy a reformáció valóban hozzájárult a modernitás megerősödéséhez, ám ennek jellemzője az a szekularizáció is, amely a vallás megkérdőjelezésével magukat a protestáns egyházakat is veszélyezteti. Mivel a protestáns országokban születésével válik valaki az egyház tagjává, így ott látszólag sok a vallásos ember: arányuk nyolcvan-nyolcvanöt százalék. Ám arra a kérdésre, hogy hisznek-e egy személyes Istenben, a válaszadók nagy része nemmel válaszol. Személyes életükben sem tartják fontosnak a vallást, hetente csak tizenhat—huszonhat százalékuk imádkozik, templomba pedig mindössze nyolc—tizenhat százalékuk jár rendszeresen.
Németország nyugati felén 1950-ben még a protestánsok voltak többségben, napjaikban már a katolikusok. A keleti részen 1950-ben még a lakosság háromnegyede volt megkeresztelve, 2010-ben azonban ez az arány már csak a tizenhét százalékot érte el. Azok, akik nem gyakorolják a vallásukat, leginkább azért nem hagyták még el az egyházukat, mert egyházi esküvőt és temetést szeretnének. Azok viszont, akik megmaradnak az egyházukban, életkoruk előre haladtával egyre jobban kötődnek hozzá.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..