A Szent Erzsébet alapította Marburg (Fotó: Elmer István)
Európa ferences földrész – volt, hozzá kell tennünk a múlt időt. Akármerre járunk, ferences templomokba, nyomokba ütközünk – különösen, ha keressük őket, mint ahogyan mi tettük. Alig léptük át a ma már nem létező magyar–osztrák határt, rövid időre megálltunk Frauenkirchenben.
Burgenland, mondja egyik társunk, mire valaki – történelmi licitként? – Őrvidéket, megint más Várvidéket említ. S ezzel máris történelmi – máig sajgó, a jelent is meghatározó – mélységekben forgunk. Kuruc–labanc, azaz Habsburg-párti és Habsburg-ellenes érzelmek tolakodnak elő. Sopront az ott élő osztrákok szavazatai juttatták Magyarországnak, szól az érvelés, csakhogy ennek a valóban történelmi ténynek a hátterében azért meghúzódik némi pikantéria. Erre a magyarok melletti szavazásra ugyanis akkor került sor, amikor az osztrákok megtudták, hogy az északi és a déli szlávok éppen (Burgenland?, Őrvidék?, Várvidék?) területén kívánnak összekötő folyosót létesíteni. Ennek hatására döntött úgy az osztrák politika, hogy akkor inkább tartozzék Magyarországhoz a vidék.
De hogy ne kezdődjék ilyen borúsan az út, elhangzik a kedélyes (gemütlich) anekdota. Habsburg Ottót (miután Ausztria levedlette magáról a Habsburg-ellenes törvényt) meghívták egy osztrák–magyar válogatott labdarúgó-mérkőzésre. Az 1946-ig magyar trónörökös köszönettel elfogadta a meghívást, majd egy rövid kérdést intézett: – És mondják, kérem, ki lesz az ellenfél?
Frauenkirchen már 1335 óta sokak által látogatott zarándokhely. 1529-ben a szép templomot a török lerombolta, majd 1659-ben a romokhoz érkezik Miskey Félix ferences szerzetes Pozsonyból, ettől számítják a ferences alapítást. Szent Ferenc fiai 1680-ra készültek el az új templommal, s három esztendő múltán a Bécs ellen vonuló törökök ismét lerombolták. A Török Birodalom hanyatlása idején, közel negyedszázad múlva Bécs alól az európai haderők visszaverték az oszmán hadsereget, 1699-re a Tisza–Maros szöge kivételével egész Magyarország felszabadult.
Ki érti ezt? Három évig álltak csak a tornyok, pedig mennyi pénz, akarás emelte őket. S utána ismét nekiálltak – Esterházy Pál herceg támogatásával – az újraépítésnek. Ki érti ezt? Az, aki tudja, hogy az ember minden körülmények között újjáépíti hitét.
A ferences kolostor 1938-ig a magyar tartományhoz tartozott, s máris a jelenben vagyunk. Egy esztendővel ezelőtt az egyre inkább elnéptelenedő bécsi ferences provincia kolostorait felajánlották a magyar ferenceseknek, a tartományfőnök azonban nemet mondott erre. Elsősorban idehaza szeretnének megfelelni küldetésüknek.
S miközben a kötelező fényképfelvételek elkészítése után tovább utazunk, már arrafelé tapogatódznak a szavak, vajon mit lássunk abban, ha egyes szerzetesközösségek elsorvadnak? Világvége tragédiát, vagy valami mást? Viktor atya józan szemlélettel beszél erről: vajon nem arról van szó, hogy egy közösség az adott történelmi időben elveszíti küldetését, s akkor majd alakul helyette újabb társaság, amely ugyanazt fogalmazza meg, másként? Isten és az ember viszonya minden időben megkerülhetetlen, csakhogy nem mindegy, egyik vagy másik kor embere hogyan éli ezt meg.
Bamberg felé tartva a ferences harmadrendi Szent Erzsébet alakja került egyre inkább előtérbe. Árpád-házi vagy Türingiai Erzsébet? A mi szívünk (és tudatunk) Árpád-házit mond, de azért gondoljuk el: II. Endre – és Gertrudis királyné – 1207-ben született harmadik leánykája már négyesztendős korától a türingiai várban nevelkedett. S hogy magyar-e vagy német? Ne essünk abba a hibába, hogy a mai politikai nemzetállam gondolata szerint ítéljük meg az akkori idők tudattartalmát. Ahogyan mi beszélünk politikáról és nemzetről, azt a fogalmi készletet nem ismerték a XIII. század emberei.
Mielőtt elérnénk Bamberget, utunkba esik Kissinger, ahol férje, Lajos halála után, huszonegy éves korában Erzsébet meglátogatta Matild nagynénjét, s letette a menyasszonyi fátylat: többé nem megy férjhez.
A bambergi püspökben Erzsébet nagybátyját tisztelte. II. Henrik 1007-ben alapította a püspökséget, amelynek második főpásztora a későbbi II. Kelemen pápa volt. Ezért található itt az Alpoktól északra az egyetlen pápai sírhely.
A bambergi katedrális szentélyénél lovas szobor magasodik. Különös látvány egy templomban. Vajon kit ábrázol? A nyugati művészettörténeti leírások sokáig előszeretettel beszéltek az „ismeretlen” bambergi lovasról. Számunkra korántsem ismeretlen. Szent Istvánt ábrázolja. Hogyan került erre a helyre? Egy kis családtörténet: Szent István II. Henrik német-római császár sógora volt, akinek szobra egyébként a templomon kívül látható. Ő ugyanis még nem szent. A mi szent királyunknak hálából állíttatott emléket az elűzött püspök, a császári rokon, akit a magyarok helyeztek vissza méltóságába. Egyeseknek talán kissé túlzóan hat: Európát számos alkalommal Magyarország mentette meg a romlástól – ma Európa képtelen megmenteni önmagát.
Erzsébet férjét, Lajost ebben a romanikából (helyesebb kifejezés a román stílus emlegetésénél, már csak az aktuálpolitikai áthallás miatt is) a gótikába átnövő katedrálisban temették el.
Később Weimar esett utunkba. Goethe, Schiller, Liszt, Herder, peregtek az ismerni és itteni életükről, tevékenységükről tudni illő nevek. Liszt 1841-ben járt első alkalommal Weimarban, s az akkor már közel évtizede halott Goethe hatására komponálta a Faust szimfóniát. Visszatérő zenei élményem íróasztalomnál.
A rövid megálló után máris elérkeztünk Erzsébet otthonába, Wartburgba. Ami azonnal feltűnt: minden mű-eredeti. Nem, nem félreértés. Minden mű, ugyanis miután a demokrácia (tolerancia stb.) bajnokai, az angolok és az amerikaiak értelmetlenül lebombázták ezt is (szerepük Németországban a második világháborúban a mai Iszlám Állam kultúrértékeket romboló szerepével vethető össze), később a németek az eredetinek megfelelően újjáépítették.
Belépünk Erzsébet szobájába – köves, egyenetlen padozatú helyiség. Prokopp Mária figyelmeztet: ugyanebben az időben az esztergomi királyi palotában vörös márványlapokkal borították a termeket.
Egyik társunk említette: Budapesten, a Tövis utcai templomban az Erzsébetet ábrázoló képen a szent négy gyermekkel látható, amikor köztudott, hogy Erzsébetnek három gyermeke született. A negyediket a festő önkényesen helyezte oda, így emlékeztetve arra, hogy családja az üldöztetés idején (az 1944-es nemzetiszocialista vagy az 1945 utáni kommunista diktatúrában?) befogadta az egyik szerencsétlen sorsra ítélt család gyermekét, s mint sajátjukat nevelték fel.
Férje halála után Erzsébet Marburgba költözött. Kórházat hívott életre, ahol bevezették a pulzus mérését, és egyéb – modernnek tekinthető – orvosi vizsgálati módszereket alkalmaztak. Az egykori ispotály romjai még láthatók, mellette a XVI. században evangélikus kézre vándorolt gótikus templomban megtekintettük a Szent Erzsébet koporsóját fedő díszes burkolatot. Ez maradt meg, a reformáció idején ugyanis a szent ereklyéit – így kell mondanunk – kidobálták.
Kölnig utaztunk tovább. Duns Scotus és Albertus Magnus tevékenysége fényesítette a középkori várost. Két felvilágosult elme. Adolf Kolping a munkásifjúság megszervezésére hozta létre mozgalmát, ő maga éppen százötven esztendeje hunyt el a Rajna-parti városban. Lukács József, Gyergyószentmiklósról származó magyar lelkész kalauzol minket. A dóm látványa mindig lenyűgöző – hatszáz évig épült, mire 1880-ban elkészült Németország második, a világ harmadik legmagasabb temploma. Itt található a háromkirályok ereklyéje. 1820-ban betörtek a templomba, és feldúlták az ereklyetartó szekrényt.
Aachenbe utaztunk. Nagy Károly uralkodásával emelkedett császári rangra. Hosszú évszázadokig császárkoronázó városnak számított. Nekünk, keresztényeknek fontos, hogy az itteni zsinat rendelkezett a Hiszekegy szövegéről és imádkozásáról 807-ben (amely imádságot, valljuk be, sokszor szinte elhadarunk, anélkül hogy közben átélnénk hitünk alaptanításának ezt a foglalatát).
Alkuin bencés szerzetesről illik megemlékezni. Nagy Károly tanácsadója volt, aki az itteni iskolában bevezette, majd ennek nyomán a kontinensen elterjedt a hét szabad művészet tanítása. Itt fejlesztették ki az ő idejében az úgynevezett karoling minuszkula írást, mely a XV. század humanistáinak közvetítésével a modern írás alapja lett. (A mai írástagadó, neobarbár korban nem árt erre is emlékeztetni.)
S persze előkerült az újabb feltételezés: Nagy Károly ellopta az avar kincseket, s azok visszaszerzésére indítottak hadjáratokat a magyarok, amelyeket rabló kalandozás néven ültettek-ültetnek a gyerekek fejébe. Bizony nem könnyű megmondani, ki is volt valójában a rabló a történelemben. Mindenesetre egyre több bizonyosság utal arra, hogy később Nagy Károly koronájának pántos részét kapta Szent István III. Ottó császártól – Szilveszter pápa által küldve.
Rövid megálló Wormsban. Mintegy száz alkalommal tartottak birodalmi gyűlést a városban, ahol három egyházi és négy világi méltóság – a hét választófejedelem – emelte trónra az uralkodót. A százötven évvel korábban kezdődött invesztitúraharcot (Canossa-járás) az 1122-ben megkötött wormsi konkordátum zárta le. A lelki és a világi hatalom kibékült egymással, s ez máig példa lehet.
A világi hatalom önmagában tűnékeny-törékeny. Nézzünk körül: a mai Európa nemhogy kibékülne a lelki hatalommal, de még csak elismerni sem akarja létezését. Ezért aztán alábukik ez a világ. S nem károgó jóslat, hanem reális szembenézés: Európának múltja van (mi is, másokhoz hasonlóan azt nézzük, csodáljuk), de jövője nemigen. Vajon kétszáz–ötszáz év múlva McDonald’s üzleteket, coca-colás üvegeket, bevásárlóközpontokat bámulnak majd mély megilletődéssel az akkori turisták?
A történelmi realitásoktól persze nincs miért elkeseredni.
Már hazafelé tartunk. Pillantás a speyeri dómra, majd az utolsó éjszaka Altöttingben, ahol Szent Konrád kapucinus testvérre gondolunk. A kapus testvérre, aki a XIX. században hosszú évtizedeken át várta, fogadta, segítette a zarándokhelyre érkező embereket. Néhány kedves szó, egy falat élelem, s másnap újra várni az idegeneket. Dehogy idegeneket! Éppen ez az! Várni az embertársakat – s lám, máris mennyivel emberszabásúbb a világ. S Giotto gondolata bukkan elő megint: „Mindenkinek bőven adj, feltűnés nélkül.”
