Fotó: Merényi Zita
Maroknyi csapat indult július 6-án Óbudavárról, a Magyar Schönstatti Családmozgalom központi kegyhelyéről. 110 kilométeres útjuk célpontja Budapest-Zugliget, a Szent Család-plébániatemplom volt. Ozsvári Csabára emlékeztek: a hitvalló keresztényre, a zugligeti közösség és a Schönstatt mozgalom elkötelezett tagjára, a férjre és családapára, az Isten arcát szemlélő művészre. Összekötötték Ozsvári Csaba életének és halálának két meghatározó helyszínét: Óbudavárat, ahol 2009. július 9-én elhunyt, ahol fölajánlotta életét a Szűzanyának, ahol feleségével, Ramocsai Imrivel együtt oszlopos tagja volt a közösségnek, valamint végső nyughelyét, Zugligetet, a Szent Család-templomot, ahol hitoktatóként, képviselő-testületi tagként és több közösség elkötelezettjeként élte mindennapi keresztény életét. Óbudavár és Zugliget – térben két helyszín, lélekben két keresztény közösség, összekapcsolódásuk kölcsönösen gazdagító forrás.
A mintegy harminc zarándok sok-sok embert és közösséget képviselt: több schönstatti és zugligeti közösséget, a Házashétvége mozgalmat, a Családok Jézusban közösséget, a mányi és a pátyi plébánia híveit. Külön hangsúlyt adott a megemlékezésnek, hogy a magyarországi Schönstatt apostoli mozgalom a napokban jelentette be, hogy hivatalosan benyújtják Ozsvári Csaba boldoggáavatási kérelmét.
Hogyan látták őt, akik ismerték? Mit gondolnak az oltárraemelési kezdeményezésről, akik vele éltek és akik alkotásain keresztül találkoztak vele? Elsőként Sándor Miklóssal, a zugligeti baráttal arról beszélgetünk, mennyire szüksége van az embernek magaslati pontokra. „Ha ezek nincsenek, abból indulunk ki, hogy mindannyian esendők, hibákkal kitetováltak vagyunk, és úgy érezzük, ezeket a gyöngeségeket nem lehet meghaladni. Savanyú és kisszerű lesz a hozzáállásunk. Ha lemondunk a magaslati pontokról, az eszményekről, akkor a transzcendensről mondunk le.” Sándor Miklós szerint a régi ember a lelki-szellemi ébersége, tisztasága révén nyitott volt a hősök tiszteletére, a kultuszra, ennek megélése pedig öröm és élmény volt számára. A filozófus barát hangsúlyozta, lemondva az eszményekről „magát az életet csúfoljuk meg, kétséghalmazokon tipródó figurákká válunk, és nem tudunk igazán felfelé nézni”. Barátsága Ozsvári Csabával kettejük filozófiai érdeklődésén is alapult. Létrehoztak Zugligetben egy bibliakört, éveken át nagy igényességgel tanulmányozták a Szentírást. Sándor Miklós elismeréssel tekintett barátja életére, munkásságára. Csodálta benne az embert, akiben sugárzóan éltek a mélyen megélt hit bizonyosságai, aki bátor, kedves, derűs és inspiráló volt, aki úgy tudott szólni a többiekhez, hogy a legszebb pontot érintette meg az emberekben, fölemelve őket méltóságuk magasára.
Schulek Andrea nyolcéves kora óta, azaz 62 éve kötődik a zugligeti templomhoz. Ez az erős kötődés sugárzó erejű: öt gyermeke és tizenkét unokája vele együtt vállal aktív szolgálatot a szerteágazó közösségben. Andrea fáradhatatlan. Miközben mesél a sokszínű zugligeti életről, hetven évét meghazudtolva, fiatalos fürgeséggel mássza meg az emelkedőket. Beszél a négyszázötven fős plébániai táborról, a sok száz gyereket kötelékébe vonzó cserkészetről, a negyven éve működő házasközösségükről. Fölidézi az Ozsvári Csabával együtt végzett hitoktatói munkáját, az együtt szervezett lelkinapokat, táborokat, találkozókat, amikor fáradhatatlanul gondolkodtak a plébánia életéről. „Csabát az Egyház szeretete vezette. Átéléssel, elkötelezettséggel végezte mindig a feladatait. Közös volt bennünk a meggyőződés, hogy ott, ahol élünk, tennünk kell a közösségért, merni kell feladatokat vállalni.”
A mise főcelebránsa és szónoka, Benvin Sebastian Madassery verbita atya maga is jól ismerte Ozsvári Csabát. Beszédében arra buzdított, figyeljünk annak az embernek az életére, aki itt élt köztünk, példát mutatott nekünk, és kapcsolódjunk be abba a szeretetáramba, ami intenzíven jelen volt az ő életében. A szentmise végén zarándokáldást kapva búcsúztunk.
