Uram, ha nem vezetnél

Nem tudom, hogy találsz rám
tereiden, Hatalmas,
időd, erőd miként van,
hogy meghalljál, meghallgass,
nem tudom, hogy szólal meg
egyszer csak az a válasz,
amit tudom, Te adál,
ami mögött Te állasz.


De már elég, hogy hallom,
de már elég, hogy mondod,
nem kérdezem, ki vagy Te,
nem ostromlom a titkot.
A mellkasomban lüktetsz,
világod ölén élek,
szertefoszlott a gőgöm,
már nem bánt, hogy nem értlek.

A fölszín vékony mázát
karcolja csak tudásom,
Te mélyebben lakol, de
teremtésedet látom.
És már beérem evvel.
A nemtudás tudása
egyszer csak rátalált a
hit alázatára.

Hajlékony, jó lovas
– nyerítő rímek hátán –,
gondtalan ritmusokat
kopogtatna a vágtám,
vagy röpködnék a szélben,
alattam rózsahinta,
Uram, ha nem vezetnél
mindég tüskés utakra.

Mezey Katalin (1943)
József Attila-díjas költő,
a Széphalom Könyvműhely igazgatója