Újraélesztés

Egy fiú áll a hegesztőüzem munkaasztalánál. A műszakvezető a sokat látott melósok rutinjával sorolja neki, mit kellene csinálni; röviden és velősen beszél. A srác már nekikezdene, ám a fémmaszktól megretten: nagyot kiált, és eldob mindent. Snitt. Országúton bandukol a szürke horizont felé, egy autó fölveszi, majd néhány kurta mondat után kiteszi a fiatalkorúak börtönénél. A 2011-ben bemutatott, többek között cannes-i és Cinefest-nyertes Lélegzés e három kezdőjelenete egyszerűen, mégis tökéletes pontossággal vázolja fel a film alaphelyzetét, s ebből a kisrealizmusba öltöztetett finom szimbolizmusból Markovics később sem enged. Nézőjét fokról fokra avatja be hősének életébe: Roman Kogler (Thomas Schubert) egy kamaszkorában elkövetett bűncselekményért ül, mozdulatai törődöttek (régóta bent lehet már), cellája sivár (annyi év után minek a cicoma), cigije kéznél (kell a napi adag). Úgy áll az életéhez, mint minden más rab: a kirendelt gyám idegesíti, a bíró szerinte is idióta, de majd csak lesz valahogy. A kinti világ meg tehet egy szívességet: jobb itt benn, biztonságban. Szinte véletlenszerűen kerül elé egy álláshirdetés. Minden mindegy alapon megpróbálja, de már az első napon ledöbben a tapasztaltaktól.
Hangozzék bármilyen különösnek, a gondosan megkomponált átmenetiség több szempontból is jellemzi Markovics imponálóan biztos kézzel levezényelt debütfilmjét: munkája révén Roman élet és halál határvidékére vetődik, ami ebben az egzisztenciális kérdéseket következetesen (el)hárító posztmodern társadalomban súlyos tabu. Ezt emeli ki a borongós látványvilág, a szokatlan képkivágatok és a lényegre szorítkozó, gyakran idő előtt közbelépő vágás is. Roman életébe csupán pillanatokra tekinthetünk be. Ami igazán fontos, az a vásznon kívül zajlik: a fiú elméjében, de még inkább a szívében. Az álomgyári forgatókönyv-szabályzatnak magabiztosan ellenálló, kihagyásos történetmesélés komoly meglepetéseket tartogat, csak halkan súgja a néző fülébe: íme, itt egy helyzet, te hogyan döntenél? Ekkor már lélegzet-visszafojtva izgulunk főszereplőnkért, hogy sikerüljön neki (mi biztosan elbuknánk).
Hogy mi? A lélegzés, ami az élet alapfeltétele. Roman ugyanis egyetlen éjsötét feszültséggócként rója Bécs otthonos, még­is idegen utcáit, és magába fojtja összes dühét, kétségét, megbánását. Szabadulni akar, de nem fizikailag, inkább lélekben. Az okokra pedig szép lassan fény derül, ahogyan arra is, hogy a kinti világ bizony lehet izgalmas és gyönyörű, a munka inspiráló, a szörnyű múlt pedig szertefoszló teher – ha végre elengedjük.
Ám elengedni valamit csak akkor tudunk, ha hívnak. Valami szebbre, jobbra, nemesebbre: magára az életre. Markovics érzékeny filmjének groteszk iróniája és egyúttal megrendítő tézise, hogy hőse mindezt a földi purgatóriumba alászállva tanulja meg, kemény belső munka árán. Csakúgy, mint egy népmesében. Romant ennek megfelelően néhány ecsetvonással felrajzolt, életszerű, mégis allegorikus figurák veszik körül: a kivénhedt kalauz, a segítőtárssá váló ellenfél, valamint a szeretni vélt személy, akiben hősünknek csalódnia kell. Ő az, aki kimondja a film legkegyetlenebb mondatát. Mi addigra már ugyanúgy fuldoklunk, mint a fiú: arra gondolunk, hogy ezt nem lehet ép ésszel kibírni, és várjuk a robbanást, de ő csak alámerül az úszómedencében – annyi játszadozás után most talán végleg. Ezt kiheverni? Felér egy újraélesztéssel.
Amíg a világ közönye sűrű, nehéz porként telepedne meg rajtunk, hősünkkel együtt mi is tanulgatjuk: beszívni, kifújni, lassan, nyugodtan. S a könnyek lassanként megerednek, és kezdetét veszi egy hosszú csöndekkel tarkított, lélekszabadító gyónás.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..