Fotó: Mészáros Ákos
Az 1900-as évek elején, sőt még a későbbi évtizedekben is óriási erővel hatott e művészi felfogás, és nemcsak a festészetben, hanem a szobrászatban is teret hódított. Ehhez a korszakhoz kötődik a kollázstechnika elterjedése is, talált tárgyak felhasználása a művészi mondanivaló érdekében.
A Nemzeti Galéria Picasso – Alakváltozások, 1895–1972 címmel átfogó jellegű tárlatot rendezett a modernizmus e nagy alkotójának munkáiból. A termekben Picasso száz műve tekinthető meg, festmények, rézkarcok és rajzok egyaránt láthatók. A mester szinte minden korszakából szemlélhetünk alkotásokat. Picasso sokoldalú ember volt, szinte valamennyi technikában kipróbálta magát, a táblaképeken kívül készített szobrokat, kerámiákat, metszeteket, rézkarcokat, illusztrált könyveket, kreativitásának nem voltak határai.
Azon modern művészek közé tartozott, akik még ismerték a „szakmát”. Fantasztikus rajzoló volt, pályája kezdetén ő is a hagyományos festészetből indult ki. Egyéni hangvétele, festői látásmódja, képeinek mondanivalója markánsan „átjön” a mai néző számára is, tehetsége vitathatatlan. A Mezítlábas kislány című realisztikus festménye, amelyet alig hihető, hogy tizennégy éves korában festett, már komoly felkészültségről tanúskodik.
Úgynevezett kék korszakából is láthatunk képet, az Ivás közben elalvó nő címűt. Korai festményei legtöbbször a társadalom perifériáján élőkről szólnak, a külvárosok kocsmáiban tengődőkről, a korszak jellegzetes alakjairól, a cirkuszosokról, szegényesen élő artistákról.
Picasso egyik legtöbbet reprodukált képe az Avignoni kisasszonyok, 1907-ből, a kubista forradalom jellegzetes alkotása. A mostani tárlaton ugyan nem látható, de egy ehhez készült tanulmány jól megmutatja az ismert kép jellegzetes vonásait. Érezhető rajta az afrikai szobrászat hatása. „A kubizmus fogalmi művészet; a dolgok oly módon való ábrázolására törekszik, ahogyan azok elménkben megjelennek. Nem a valóságot jeleníti meg, hanem azt, ahogyan elképzeljük, ahogy gondolatban körüljárjuk, ahogyan nyelvileg megragadjuk, testetlenül, színtelenül. A kubizmus nagyszerű szellemi kaland volt. Picasso Cézanne képeiben, az afrikai szobrászatban, Gauguin munkáiban kereste az új utakat. Barátjával, Georges Braque-kal együtt fokozatosan lebontotta az alakot” – olvashatjuk a kiállítás magyarázó szövegei között.
Picasso érdeklődése az első világháború idején a klasszikus formavilág felé fordult. Míg mások harcoltak a frontokon, ő Jean Cocteau francia költő, filmrendező közvetítésével Rómába utazhatott az Orosz Balett társulatával, ahol hirtelen irányt váltva visszatért a klasszicizmushoz. Talán Pompeji romjai vagy éppen Nápoly hangulatai inspirálták legújabb képeit. Hatalmas, testes nők szaladnak vagy csak úgy „elvannak” az itáliai tengerpartokon. Ekkor ismerkedett meg Olga Hohlovával, a Gyagilev-társulat táncosnőjével, akivel 1918-ban össze is házasodtak. Valószínűleg Olga ihlette e klasszicizáló tájban leledző hölgyeket.
Az 1930-as években Picassóra is hatással volt a szürrealizmus. Rajzain és festményein megjelenik az egyszerre ember és szörny Minótaurosz. Jellegzetes példa erre a Minótaurosz és a ló című grafika.
A Háborús alakok című kiállítási egységben az 1937 és 1945 közötti, elsősorban a világégés hatására született alkotások kaptak helyet. 1936-ban kitört a spanyol polgárháború, Picasso a köztársaságpártiak oldalára állt. Amikor lebombázták a spanyol kisvárost, Guernicát, hatalmas méretű szürrealista képpel emlékezett meg róla, bemutatva a háború borzalmait. A témával kapcsolatban az idők folyamán sokféle álláspont látott napvilágot, az áldozatok számáról is eltérő jelentések vannak forgalomban. Léteznek olyan nézetek, amelyek szerint nem is volt bombázás Guernicában. Nem a mi dolgunk ezt eldönteni, mindenesetre a kép kétségkívül Picasso emblematikus alkotása. Ebből az időszakból a Síró nő című képét hozták el a rendezők a kiállításra. Az önmagát karmoló asszony könnycsepp formájú szeme felidézi az ibériai nép szenvedéseit. A művész a spanyol barokk szobrászati tradíciót követte, ahol a könnyeket látványos, csillogó üveggyöngyökkel jelenítik meg. A nő arcán látszik a fájdalom, amint azt a festékrétegbe mélyen beleszántó ecsetvonások mutatják. A kép modellje Picasso egyik szeretője, Dora Maar volt.
A háború utáni években Picasso a primitív művészet felé fordult. Már régóta kereste az egyszerű, őseredeti formát; korábban azért érdeklődött a nem nyugati terep iránt, mert úgy érezte, lakói közelebb vannak a művészet ősforrásához. 1946-ban, Antibes kastélyában lévő műtermében kidolgozta egy új pásztoridill, egy aranykor ideáját, amely korban az ember költői egységben él a természettel. Mivel mindig is „úgy akart rajzolni, mint egy gyerek”, és mert most már két gyereket nevelt Françoise Gilot-val, Claude-ot és Palomát, egyre gyerekesebb ábrázolásmódot fejlesztett ki, hogy ekképpen helyezkedjen szembe az addig tanultakkal, és visszatérhessen az ősi kifejezőeszközökhöz.
Ebből a korszakból való az Asszony babakocsival című szoborkompozíciója is, az 1950-es évekből. Polgárpukkasztó jellegéhez nem fér kétség, talált tárgyakból van összefércelve. A gyereket kosárfülből és mindenféle kerámialapokból rakta össze. Az asszony feje kerámialapból, melle sütőformából, törzse kemencébe való vaslemezből, szoknyája fazekaskemencékben használatos agyagégető hengertokból áll, a szobor többi részét ő mintázta. Igazi komédia született, játékossága magáért beszél. Azonban mindent a maga korában kell elképzelni, akkoriban nyilván más hatása lehetett, ámbár valószínűleg akkor is valósággal röhejes volt.
A kiállítás utolsó egysége a Művész és modellje témát járja körül. Jellegzetes kép ebből az időből a Reggeli a szabadban, amely a híres Manet-festmény nyomán készült. A kép Picassóra jellemzően kubisztikus, mondhatnánk vidám parafrázisa az eredeti műnek.
Picassónak rengeteg műterme volt élete folyamán, ezekről láthatunk egy részletes, fényképekkel illusztrált válogatást a tárlat befejezéseképpen. Mindig izgalmas dolog belelátni valakinek az alkotóműhelyébe. Picasso sokáig nem engedett magához fotósokat, aztán amikor Brassai meglátogatta, rájött a dolog ízére és a propaganda jelentőségére. Onnantól kezdve már sokan meglátogatták, fényképezték a műtermét és őt is.
Pablo Picasso igazi jelentősége talán abban van, hogy látványosan felszabadította a művészetet a kötöttségek alól. Szabadon szárnyalhatott a fantázia, úgy érezte, művészként azt csinálhat, amit csak akar. Kísérletező kedve bátran kibontakozhatott. Persze a rengeteg mű között gyengék is vannak, meg nyilván remekművek is. Azonban a kifejezés érdekében sok minden megengedett, a különféle anyagok használata, s a változatosság gazdag életművet eredményezett. A mostanihoz hasonló, az egyes korszakait átfogó tárlata Picassónak még nem volt Magyarországon. Július 31-éig tart nyitva. Érdemes felsétálni érte a Budavári Palota A épületébe, a Nemzeti Galériába.
