Fotó: Mészáros Ákos
Az 1900-as évek elején, sőt még a későbbi évtizedekben is óriási erővel hatott e művészi felfogás, és nemcsak a festészetben, hanem a szobrászatban is teret hódított. Ehhez a korszakhoz kötődik a kollázstechnika elterjedése is, talált tárgyak felhasználása a művészi mondanivaló érdekében.
A Nemzeti Galéria Picasso – Alakváltozások, 1895–1972 címmel átfogó jellegű tárlatot rendezett a modernizmus e nagy alkotójának munkáiból. A termekben Picasso száz műve tekinthető meg, festmények, rézkarcok és rajzok egyaránt láthatók. A mester szinte minden korszakából szemlélhetünk alkotásokat. Picasso sokoldalú ember volt, szinte valamennyi technikában kipróbálta magát, a táblaképeken kívül készített szobrokat, kerámiákat, metszeteket, rézkarcokat, illusztrált könyveket, kreativitásának nem voltak határai.
Azon modern művészek közé tartozott, akik még ismerték a „szakmát”. Fantasztikus rajzoló volt, pályája kezdetén ő is a hagyományos festészetből indult ki. Egyéni hangvétele, festői látásmódja, képeinek mondanivalója markánsan „átjön” a mai néző számára is, tehetsége vitathatatlan. A Mezítlábas kislány című realisztikus festménye, amelyet alig hihető, hogy tizennégy éves korában festett, már komoly felkészültségről tanúskodik.
![Mezítlábas lányka (1895)](http://ujember.hu/wp-content/uploads/2016/05/160508_Picasso_Mezitlabaslanyka1895.jpg)
Úgynevezett kék korszakából is láthatunk képet, az Ivás közben elalvó nő címűt. Korai festményei legtöbbször a társadalom perifériáján élőkről szólnak, a külvárosok kocsmáiban tengődőkről, a korszak jellegzetes alakjairól, a cirkuszosokról, szegényesen élő artistákról.
Picasso egyik legtöbbet reprodukált képe az Avignoni kisasszonyok, 1907-ből, a kubista forradalom jellegzetes alkotása. A mostani tárlaton ugyan nem látható, de egy ehhez készült tanulmány jól megmutatja az ismert kép jellegzetes vonásait. Érezhető rajta az afrikai szobrászat hatása. „A kubizmus fogalmi művészet; a dolgok oly módon való ábrázolására törekszik, ahogyan azok elménkben megjelennek. Nem a valóságot jeleníti meg, hanem azt, ahogyan elképzeljük, ahogy gondolatban körüljárjuk, ahogyan nyelvileg megragadjuk, testetlenül, színtelenül. A kubizmus nagyszerű szellemi kaland volt. Picasso Cézanne képeiben, az afrikai szobrászatban, Gauguin munkáiban kereste az új utakat. Barátjával, Georges Braque-kal együtt fokozatosan lebontotta az alakot” – olvashatjuk a kiállítás magyarázó szövegei között.
Picasso érdeklődése az első világháború idején a klasszikus formavilág felé fordult. Míg mások harcoltak a frontokon, ő Jean Cocteau francia költő, filmrendező közvetítésével Rómába utazhatott az Orosz Balett társulatával, ahol hirtelen irányt váltva visszatért a klasszicizmushoz. Talán Pompeji romjai vagy éppen Nápoly hangulatai inspirálták legújabb képeit. Hatalmas, testes nők szaladnak vagy csak úgy „elvannak” az itáliai tengerpartokon. Ekkor ismerkedett meg Olga Hohlovával, a Gyagilev-társulat táncosnőjével, akivel 1918-ban össze is házasodtak. Valószínűleg Olga ihlette e klasszicizáló tájban leledző hölgyeket.
Az 1930-as években Picassóra is hatással volt a szürrealizmus. Rajzain és festményein megjelenik az egyszerre ember és szörny Minótaurosz. Jellegzetes példa erre a Minótaurosz és a ló című grafika.
A Háborús alakok című kiállítási egységben az 1937 és 1945 közötti, elsősorban a világégés hatására született alkotások kaptak helyet. 1936-ban kitört a spanyol polgárháború, Picasso a köztársaságpártiak oldalára állt. Amikor lebombázták a spanyol kisvárost, Guernicát, hatalmas méretű szürrealista képpel emlékezett meg róla, bemutatva a háború borzalmait. A témával kapcsolatban az idők folyamán sokféle álláspont látott napvilágot, az áldozatok számáról is eltérő jelentések vannak forgalomban. Léteznek olyan nézetek, amelyek szerint nem is volt bombázás Guernicában. Nem a mi dolgunk ezt eldönteni, mindenesetre a kép kétségkívül Picasso emblematikus alkotása. Ebből az időszakból a Síró nő című képét hozták el a rendezők a kiállításra. Az önmagát karmoló asszony könnycsepp formájú szeme felidézi az ibériai nép szenvedéseit. A művész a spanyol barokk szobrászati tradíciót követte, ahol a könnyeket látványos, csillogó üveggyöngyökkel jelenítik meg. A nő arcán látszik a fájdalom, amint azt a festékrétegbe mélyen beleszántó ecsetvonások mutatják. A kép modellje Picasso egyik szeretője, Dora Maar volt.
A háború utáni években Picasso a primitív művészet felé fordult. Már régóta kereste az egyszerű, őseredeti formát; korábban azért érdeklődött a nem nyugati terep iránt, mert úgy érezte, lakói közelebb vannak a művészet ősforrásához. 1946-ban, Antibes kastélyában lévő műtermében kidolgozta egy új pásztoridill, egy aranykor ideáját, amely korban az ember költői egységben él a természettel. Mivel mindig is „úgy akart rajzolni, mint egy gyerek”, és mert most már két gyereket nevelt Françoise Gilot-val, Claude-ot és Palomát, egyre gyerekesebb ábrázolásmódot fejlesztett ki, hogy ekképpen helyezkedjen szembe az addig tanultakkal, és visszatérhessen az ősi kifejezőeszközökhöz.
![A család (1970)](http://ujember.hu/wp-content/uploads/2016/05/160508_Picasso_Acsalad1970.jpg)
Ebből a korszakból való az Asszony babakocsival című szoborkompozíciója is, az 1950-es évekből. Polgárpukkasztó jellegéhez nem fér kétség, talált tárgyakból van összefércelve. A gyereket kosárfülből és mindenféle kerámialapokból rakta össze. Az asszony feje kerámialapból, melle sütőformából, törzse kemencébe való vaslemezből, szoknyája fazekaskemencékben használatos agyagégető hengertokból áll, a szobor többi részét ő mintázta. Igazi komédia született, játékossága magáért beszél. Azonban mindent a maga korában kell elképzelni, akkoriban nyilván más hatása lehetett, ámbár valószínűleg akkor is valósággal röhejes volt.
A kiállítás utolsó egysége a Művész és modellje témát járja körül. Jellegzetes kép ebből az időből a Reggeli a szabadban, amely a híres Manet-festmény nyomán készült. A kép Picassóra jellemzően kubisztikus, mondhatnánk vidám parafrázisa az eredeti műnek.
Picassónak rengeteg műterme volt élete folyamán, ezekről láthatunk egy részletes, fényképekkel illusztrált válogatást a tárlat befejezéseképpen. Mindig izgalmas dolog belelátni valakinek az alkotóműhelyébe. Picasso sokáig nem engedett magához fotósokat, aztán amikor Brassai meglátogatta, rájött a dolog ízére és a propaganda jelentőségére. Onnantól kezdve már sokan meglátogatták, fényképezték a műtermét és őt is.
Pablo Picasso igazi jelentősége talán abban van, hogy látványosan felszabadította a művészetet a kötöttségek alól. Szabadon szárnyalhatott a fantázia, úgy érezte, művészként azt csinálhat, amit csak akar. Kísérletező kedve bátran kibontakozhatott. Persze a rengeteg mű között gyengék is vannak, meg nyilván remekművek is. Azonban a kifejezés érdekében sok minden megengedett, a különféle anyagok használata, s a változatosság gazdag életművet eredményezett. A mostanihoz hasonló, az egyes korszakait átfogó tárlata Picassónak még nem volt Magyarországon. Július 31-éig tart nyitva. Érdemes felsétálni érte a Budavári Palota A épületébe, a Nemzeti Galériába.