A Juhász Gyulától „a legrégibb magyar falunak” nevezett, mára Szeged városrészévé vált település Szent Mihály oltalmába ajánlott Árpád-kori temploma Bálint Sándor szerint XIII. századi építésű, ifj. Lele József azonban már az 1138-as összeíráskor is valószínűsíti meglétét. Tápé helytörténésze Czike Gábor 1934. évi közlését idézi: „Fontos érv a templom eredeti épületének XI. századból való származására a templom tornyában több sorban beépített, igen vékony tégla. (…) Ilyen vékony téglák szerepelnek a kalocsai templom alatt talált Szent István-kori, régi templom alapjában is. (…) A bizonyítható idő azonban 1247, amikor valóban állott a 9,24 méter hosszú és 6,82 méter széles hajó.” Az egykori gótikus kápolna az 1770 körül lezajlott bővítés alkalmával szentély lett, az 1938–1940-i átépítés óta sekrestyeként szolgál. Az évszázadok során végbement átépítések mellett az időjárás viszontagságai sem kímélték az épületet, ráadásul a középkori falképekből megmaradt töredékeket a XIX. században lemeszelték. A zsámbéki templom ügyét is fölkaroló bencés művészettörténész, Rómer Flóris 1870-ben vandál pusztításnak nevezi a tudatlan beavatkozást. Amikor 1918 júliusában fent említett cikkének élményanyagát gyűjti, Juhász Gyula Heller Ödön társaságában próbálja szóra bírni a helyieket, hol lehettek a szóbeszéd emlegette falképek. A festő a vakolatot is megvallatja: „Csöndes, boldog magyar falusi idill békéje lengi be a kicsike templomot, amely egykor a dömösi monostorhoz tartozott, ahol első Béla királyunkat a trónja eltemette. A főoltár háta mögött a kutató kéz nyomán éppen most bukkant elő a rózsaszín kereszt, az egykori püspöki kenet jele, és öreg Dékány Pista bácsi is éppen most próbálja magyarázni, hogy hol volt az a kép a szentély mellett a falon, amelyet a kutatók keresnek egykori írások nyomán. (…) – Aztán milyen kép volt az, emberek voltak rajta? – Ügöncsak figurák, de inkább szentök – jelenti ki az öreg –, de nagyon rég vót az, kéröm, akkor még deák vótam.” Múzeumigazgatóként Móra
Ferenc is sürgeti a Duna–Tisza közén páratlan középkori kincs föltárását és megmentését. Ifj. Lele József tud Bálint Sándor erőfeszítéseiről is, aki jeles festőművészeket vitt a helyszínre a freskók megmentése érdekében. A képek végül csak a múlt század negyvenes éveiben kerültek napvilágra, szakszerű restaurálásukra azonban mindmostanáig nem került sor, így a mostani beavatkozás elodázhatatlan volt a műalkotások fennmaradásának érdekében.
A 2008-ban, Perlaki György plébános kezdeményezésére megkezdett feltárást, dokumentálást, majd szakszerű restaurálást Fazekas Gyöngyi és Kákonyi Zsófia restaurátorművészek végezték. A XIII. és a XVI. század közötti időszakból fennmaradt falképek megmentéséhez a középkori falak megtisztítása, kiszárítása és szigetelése teremtette meg a lehetőséget. Ezt követte a falképek aprólékos konzerválása, tisztítása, tömítése és retusálása, egyidejűleg a töredékes szentábrázolások ikonológiai azonosításával. Szent Jakab apostol mellett így föltételesen sikerült azonosítani Szent Anna, Szent Joachim, a Szűzanya és Jézus alakját.
Középkori műtörténetünk legkiválóbb ismerője, Divald Kornél általános jellemvonásként közli, hogy „mind székesegyházainkban (Pécs), mind városi és falusi plébániatemplomainkban ezek belsejét, még pedig az építészeti tagozatokat, a pillérek, oszlopok fejezeteinek faragványait, a boltozatokat és oldalfalakat egyaránt már a XI. századtól kezdve végesvégig kifestették.” Ugyanő lehet segítségünkre a pontosabb kormeghatározáskor, tipikus kompozíciókról szólván, ami „falképeinken a középkor végéig országszerte csak a részletekben, főleg a koronkint változó viselet szerint módosul. Utóbbit falusi plébániatemplomaink festői, Tóth Zoltán megállapítása szerint, szinte évtizednyi pontossággal, nagyrészt igen híven tükröztetik vissza.” Genthon István XIV. század eleji eredetet valószínűsít, amit Jankovich Dénes két keletkezési fázis valószínűsítésével pontosít, eszerint négy apostolkép XIII. századi. A restaurálás a keletkezés korának pontosítására is alkalmat teremtett: „A figurális falképek a XV. században készülhettek – áll a restaurátorok szakvéleményében –, a XIII. századhoz tartozó díszítőfestés a pasztofórium körül körbefutó szőlőmintás sablon, a felszentelési keresztek és a bordán található piros díszítés. A bordákon lévő piros díszítés nyomokban megtalálható a sekrestyében is.” A helyreállított tápai freskótöredékek gazdag növényindái színpompás középkori templombelső emlékét idézik. Eleink vallási érzületének közvetlenségét leginkább talán az okos és a balga szüzek Anjou-kori stiláris jegyeket mutató, bájos ábrázolása érzékelteti az egykori diadalíven. Ábrázolásuk megfelel a XIV. századi mintáknak: „Égő, ill. lefelé fordított fáklya, kehely, olykor bakkecskefej. Magyarországon Gömörrákos 14. sz. körüli freskóin és a kassai főoltáron láthatók.” Ábrázolásukra Divald is egyetlen további példát ismer a hervartói fatemplom XVI–XVII. századi alakos képeinek sorában. Aligha túlzunk, ha a művészettörténet előtt eddig ismeretlen tápai freskótöredékekben egy ritka ikonográfiai képtípus megjelenését, illetve ismertebb, teljesebb állapotban fönnmaradt, becses kincseink rokonait valószínűsítjük. Ideje, hogy Tápé fölkerüljön falképekkel ékeskedő középkori falusi egyházaink térképére.
