Garri Kaszparov sakkvilágbajnokot 1997-ben legyőzte a DeepBlue mesterséges intelligencia. Az IBM Watson nevű szerkezete 2011-ben egy műveltségi vetélkedő során múlta felül a két legjobb játékost. Egy számítógép 2014-ben átment azon a Turing-teszten, amelynek segítségével megkülönböztettük a gépet az embertől. Az AlphaGo nevű szoftver 2015-ben Li Szedol gobajnokot győzte le, idén pedig a DeepStack pókerprogram több profi játékost is megvert. Nemrég a Facebook által kifejlesztett mesterséges intelligenciát azért kellett leállítani, mert az kitalált magának egy saját nyelvet.
Bár a technika rohamléptekkel halad előre, messze vagyunk még attól, hogy az emberhez sok mindenben hasonlító gépeket, azaz androidokat hozzunk létre. Ez azonban nem akadályoz meg bennünket abban, hogy már most féljünk tőlük. Számtalan könyv és film választotta témájául az emberek és a gépek harcát. A Mátrix vagy a Terminátor akciófilmes feldolgozásai mellett elgondolkodtató művek is születtek, most csak az Automata vagy az Ex machina című filmeket említeném. S hogy az android kontra ember küzdelmének leírása mikor és mivel kezdődött? Bár ezt ma már nehéz lenne pontosan megmondani, annyi bizonyos, hogy Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? címmel 1968-ban megjelent regénye új megvilágításba helyezte e problémát. Dick szerint ugyanis a gép és az ember közötti határvonal elmosódása elbizonytalanít bennünket, újra meg kell majd határoznunk, hogy kik is vagyunk valójában mi magunk. A sci-fi kultikus szerzőjének regénye adta az alapját Ridley Scott kultuszfilmjének, a Szárnyas fejvadásznak, amelynek második részét Denis Villeneuve rendezte. Ennek címe: Szárnyas fejvadász 2049.
Egy atomháború pusztítása és az azt követő társadalmi összeomlás romjain próbál az emberiség egy új világot létrehozni.
A Föld élhetetlenné vált: mindent ellep a nukleáris por, az állatfajok szinte mind kihaltak, az egykor népes városok helyén már csak hulladékhalmokat találunk. Az ember azonban nem adta fel, és kirajzott a világűrbe, hogy más bolygókon próbáljon szerencsét. Ebben segítségére vannak az androidok, az emberi DNS felhasználásával készült robotok, amelyeket gyakorlatilag rabszolgaként használnak a gyarmatosító telepesek. Az androidok mesterséges szerkezetek, de a szó szoros értelmében nem gépek. Szinte mindenben olyanok, mint mi, alig lehet megkülönböztetni őket az igazi emberektől.
Philip K. Dick regényének hőse Rick Deckard fejvadász, akinek az a feladata, hogy a gyarmatokon fellázadt és a Földre menekült androidokat felkutassa és kiiktassa. A Nexus 6 típusú szintetikus emberek azonban rendkívül erősek és intelligensek, egyedül a Voight–Kampff-teszt segítségével lehet lebuktatni őket. Ez az eljárás azt használja ki, hogy az androidokból a sok hasonlóság ellenére egyvalami mégis hiányzik, ez pedig az empátia képessége. A cselekmény egészen egyszerű: Deckard mindössze egyetlen nap alatt kiiktatja a szökött Nexusokat.
A könyv elején Deckard – akinek neve több értelmező szerint is Descartes-ra utal – még lelkesen és pénzéhesen fog neki a vadászatnak, az utolsó lapokra azonban a magabiztossága olyannyira elillan, hogy még a saját identitásában is megrendül. Egy android úgy néz ki, mint ő, úgy viselkedik, mint ő, akkor pedig mi a különbség? Egyáltalán, mi a bizonyíték arra, hogy ő maga ember?
Az android alsóbbrendű létező, hiszen az ember hozta létre, ugyanakkor nagyon sok mindenben felülmúl bennünket. E tökéletes hasonmás azonban elszabadul és irányíthatatlanná válik. Évszázados rémálmok válnak valóra, mindezt ugyanis a homunculus-, a Frankenstein- vagy a gólemtörténetek írói egykor már megsejtették.
A regény egyik kulcskérdése: mit jelent valójában az, hogy valami „igazi”? A kihalt állatfajok helyett létrehoztuk a „másállatokat”. Ezeket ugyanúgy kell gondozni és ápolni, mint az élőket – ezekből is van néhány, csak megfizethetetlenek –, még a megszólalás után is olyanok, mint az igaziak, ám mindenki, így Deckard is egy hús-vér jószágra vágyik. A mesterséges és a valódi állatok egymástól ugyanúgy megkülönböztethetetlenné váltak, mint az androidok és az emberek. A hangulatorgona pedig – amelynek segítségével olyan kedvet varázsolhatunk magunknak, amilyet csak akarunk – az emberi viselkedésbe csempészi be a művit.
A vallás helyére is egy gépezet, méghozzá egy sajátos élményszimulátor került. Ha erre rácsatlakozik valaki, akkor találkozhat Wilbur Mercerrel, aki állítólag „egy archetipikus, felsőbbrendű lény, talán egy másik bolygóról”. Itt jutunk el a regény másik kulcskérdéséhez, az empátiához. A Voight–Kampff-teszt arra épít, hogy az androidokból hiányzik az empátia, e művallás pedig Mercer felemelkedésből és aláhullásból álló utazásába vonja be mindazokat, akik rácsatlakoznak. Philip K. Dick szerint az együttérzés – amely a ragadozó állatokból értelemszerűen hiányzik – az embereknél evolúciós előnyt jelentett, ám e káosz uralta világban már ennek is csak valami műanyag változata létezik. Az androidoknak az együttérzésre nincs is szükségük, ezért van esélyük arra, hogy hatékonyabbak tudnak majd lenni létrehozóiknál.
Az antropológiai válság morális kételyeket szül: ha az android szinte teljesen emberi, akkor elpusztításuk nem jelent-e gyilkosságot? A kietlen bolygón körbenézve azt látjuk, hogy az ember legnagyobb bűne a pusztítás, ám úgy tűnik, hogy az alkotás vezetett egy még nagyobb, eddig soha nem látott krízishez. Az egyik jelenetben a szereplők Edvard Munch Sikoly című képét nézik. Ez akár szimbolikus is lehet: Deckard az eltorzult arcú alakban látni véli az androidot, akinek elementáris kiáltása immár az ő fülében cseng.
Ridley Scott filmjében, amely elmélyíti a Dick által felvázolt problémákat, e kiáltás állati üvöltéssé torzul. Scott ugyanakkor a szereplőket egy szimbolikus utalásokkal teli térbe helyezi és a Mi az ember? kérdést is sokkal pontosabban teszi fel. Míg Dick világa két-, addig Scotté háromdimenziós. A helyszín – nem véletlenül – San Franciscóból az angyalok városába, Los Angelesbe kerül, az időpont pedig 2019. Rick Deckard (Harrison Ford) itt is azt a feladatot kapja, hogy iktasson ki néhány, gyarmatokról szökött Nexus 6 replikánst: Leont (Brion James), Zhorát (Joanna Cassidy), Prist (Daryl Hannah) és a csapat eszét, Roy Battyt (Rutger Hauer). Míg a regényben a szintetikusok csak szeretnének elvegyülni az emberek között, addig a filmben egyértelmű céljuk van: el akarnak jutni az őket létrehozó cég, a Tyrell vállalat vezetőjéhez.
A Szárnyas fejvadászban sok vallási, sőt, bibliai utalást találunk. Egy monumentális zikkurat tetején lakó Tyrell (Joe Turkel) egy hatalmának tudatában lévő istenségre hasonlít. A szárnyas fejvadászok az angyalok, akiknek az a feladatuk, hogy a lázadókat megregulázva helyreállítsák a világ rendjét. A replikánsok (ez az elnevezés sokkal jobban kiemeli hasonlóságukat az emberhez) pedig az „istenség” teremtményei. Ezt erősíti, hogy a négy replikáns az emberi lét egy-egy hangsúlyos oldalát testesíti meg. Kiemelkedik közülük Roy Batty, aki egyfajta android-Gilgamesként elindul, hogy felkutassa az „örök élet forrását”, Tyrell ugyanis, hogy kordában lehessen tartani őket, élettartamukat négy évre korlátozta. Érdekes ellenpontja ennek Tyrell technikusa és sakkpartnere, J. F. Sebastian (William Sanderson), aki matuzsálem szindrómás.
A regényben Deckard morfondírozik saját mibenlétén, a filmben viszont a replikánsok önazonosság-keresése lesz az érdekes. „Nem gépek vagyunk, hanem élőlények. Gondolkodom, tehát vagyok” – mondja Pris. Tyrell tékozló fiúként fogadja Battyt, aki megjegyzi: „Nem könnyű megtalálni az utat a teremtőhöz.” „Mi is a probléma?” – kérdezi Tyrell. „A halál. Hosszabb életet akarok, atyám.” S miután kiderül, hogy erre nincs lehetőség, Batty megteszi a Nietzsche révén jól ismert mozdulatot: megöli a teremtőjét.
Harmincöt évvel a filmklasszikus után készítette el Denis Villeneuve a folytatást Szárnyas fejvadász 2049 címmel. Ebben az esetben a folytatáson van a hangsúly, ugyanis a kanadai rendező – akinek az összes filmjét érdemes megnézni – elsősorban a történet továbbfűzését tartotta szem előtt, a regény és az előzményfilm eszmei oldalát nem bővítette. A „K” jelzetű replikáns fejvadász (Ryan Gosling) egy akciót követően egy gyermek után kezd nyomozni. Úgy tűnik, hogy évtizedekkel ezelőtt megtörtént az, amit mindenki lehetetlennek tartott: az egyik replikáns nőnek gyereke született. Ez a nő pedig nem más, mint Rachael (Sean Young), akit annak idején Rick Deckarddal (Harrison Ford) láttak utoljára.
Villeneuve filmjének hangulata úgy illeszkedik a Scott által kialakított esős-borongós, posztapokaliptikus világba, hogy mégis eredeti marad, mindvégig érezzük rajta a kanadai rendező keze nyomát. A Szárnyas fejvadász sikerének egyik kulcsa Vangelis futurisztikus szintetizátorzenéje volt, a folytatásban Benjamin Wallfisch és Hans Zimmer hűen idézi meg a nagy előd által megálmodott hangzást.
„Világunk alapja a fal” – mondja Joshi hadnagy (Robin Wright) K-nak. Ezen a falon pedig egyre nagyobb repedések keletkeztek az elmúlt harminc évben. A replikánsok külseje, gondolkodása, viselkedése immár teljesen olyan, mint a miénk. 2019-ben még csak kísérleteztek az emlékek beépítésével – Deckard azért viszonyult másként Rachaelhez, mert annak valósnak vélt emlékei voltak a gyerekkoráról. 2049-ben ez már bevett eljárássá vált, K-nak is vannak ilyen emlékei. A regényben és Scott filmjében Deckard bizonytalanodik el, ki is ő valójában, itt K gondolja magát embernek éppen amiatt, mert ezek az emlékek igencsak elevenek.
K-nak van egy „hordozható” társa, egy hologramlány (Ana de Armas), akinek a „létezése” még jobban felerősíti K-ban azt az érzést, hogy ő maga nagyon is közel áll az igazi emberekhez.
A Tyrell helyét elfoglaló Niander Wallace (Jared Leto) mindenáron meg akarja akadályozni a replikánsok és az emberek között húzódó fal leomlását, ez ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy befolyását megtartsa. A „teremtés” művébe azonban hiba csúszott, Wallace ugyanis nem tud elég replikánst gyártani. Ám ha kezébe kerül a replikánsok természetes szaporodását igazoló bizonyíték, újra a hatalom csúcsára kerülhet. Wallace tisztában van azzal, hogy a replikánsok összefogása a küszöbön áll. Ha megtudják, hogy él valahol egy olyan gyermek, akinek az apja ember, az anyja pedig replikáns volt, kollektív öntudatra ébredésük már elkerülhetetlen. S ha a fal leomlik, többé már senki sem tudja megmondani, kicsoda Isten, kicsoda az angyal, kicsoda az ember és mi-, azaz kicsoda a gép.
