A tűz és a füstje

 

„Hogyan lett a Sors tökéletesen érthető, és változott vele együtt megmagyarázhatatlanná minden.” Ebben a sorban lehetne összefoglalni Philip Roth Amerikai pasztorál című regényének lényegét. Az 1997-ben megjelent műben minden olyan elem megtalálható, ami a „kortárs próza nagymesterének” stílusát jellemzi. Mindez persze azt is jelenti, hogy igencsak összetett alkotásról van szó. Ezért is tűnt nagy merészségnek Ewan McGregor színész vállalkozása – aki játszott többek között Roman Polanski, Woody Allen, Ridley Scott, George Lucas vagy Peter Greenaway filmjeiben is –, hiszen első rendezésének alapanyagául a Pulitzer-díjas regényt választotta.
Ha valaki ránéz Seymour Levovra (Ewan McGregor), egy pillanatig sem gondolná, hogy egy newarki zsidó családból származik. Nem véletlenül ragasztja rá egyik tanára a „Svéd” becenevet, amelyet ettől kezdve nem is lehet levakarni róla. Svéd minden sportban kiváló teljesítményt nyújt, a háború utolsó évében megjárja a tengerészgyalogságot is, ám végül nem lesz se sportoló, se katona, hanem – igazi jó fiúként – apja kesztyűgyárában kezd dolgozni. Feleségül veszi a katolikus és nem mellesleg elbűvölő Miss New Jersey-t, vagyis Dawn Dwyert (Jennifer Connelly). Egy lányuk születik, Meredith „Merry” (Dakota Fanning), aki apja és anyja szeme fénye. Csupán egyetlen apró fogyatékossága van: dadog. A kislányt sok minden érdekli; abba, ami éppen foglalkoztatja, teljes valójával belemerül. Mániáit azonban – mint például az Audrey Hepburn-rajongást, a csillagászat iránti érdeklődést vagy éppen a katolikus külsőségek hit nélküli majmolását – hamar kinövi. A vietnámi háború elleni tiltakozása azonban valahogy más lesz. Eszeveszett, kamaszos dühe egy idő után gyűlölettel átitatott rögeszmévé válik. Egy napon aztán „hazahozza a háborút”: felrobbantja az Old Rimrock-i vegyesboltot.
A lány akciója a kisváros köztiszteletben álló orvosának halálát okozza, ezért Merry eltűnik szülei és a hatóságok szeme elől. Évekig nem tudnak róla semmit, míg meg nem jelenik a kesztyűgyárban egy titokzatos nő. Rita Cohen (Valorie Curry) látszólag a bőrfeldolgozás csínját-bínját szeretné megismerni, valójában azonban néhány személyes dolgot akar elvinni Merrynek.
A Svéd, Merry és Rita Cohen. Bár a regénynek több fontos mellékfigurája is van – például Jerry, a Svéd öccse vagy Dawn – mégis ők hárman adják meg a regény értelmezéséhez a kulcsot.
A háború utáni fiatalságtól egész Amerika azt várta, hogy „csináljanak magukból valamit”. A Svédnek erre nem volt szüksége, ő születése óta, mintegy önmagától volt valaki. Kitartása, őszintesége mindenkit lefegyverzett, „bármerre nézett, szívükben hordták az emberek”. Számára természetes volt, hogy a környezetéért felelősséget kell vállalnia: amikor a hatvanas évek lázongásai miatt üzemével együtt minden gyáros elköltözött, ő maradt Newarkban. Nem volt benne se „bűntudat, se mesterkedés, se becsvágy, se kétszínűség”. Ő mindig, mindent helyesen csinált. „Miért olyanok a dolgok, amilyenek? Ez a kérdés a Svédnek nem létezett. Elég volt neki az élet úgy, ahogy van.”
A másik véglet Rita Cohen, Angela Davis szélsőbaloldali aktivista torz mása. Nem tisztel se Istent, se embert. Éles nyelvvel, durván kritizál mindent és mindenkit, ám az nem derül ki, hogy az elvetett kispolgári életforma helyett miben is élne szívesen. Folyamatosan megvezeti a jó szándékú Svédet, felhasználva a Merrytől szerzett információkat. Jól tudja azt is, hogy a Svéd soha nem élt vissza testi erejével, így még a legaljasabb provokációt sem fogja erőszakkal megtorolni.
Merry kiskorában elbűvölő kislány volt. Szülei őszinte szeretettel gondoskodtak róla. Csak hát az a fránya dadogás! De ez sem baj, Svéd és Dawn türelmesek, elviszik logopédushoz is, aki azt állítja, hogy Merry dadogása mögött a szülei sikeressége áll. A „szépségkirálynő és a csapatkapitány lánya” nem tud megfelelni a magas elvárásoknak, dadogása tehát egyfajta lázadás. Svéd és Dawn mindezt azért sem érti, mert soha egyetlen elejtett megjegyzéssel sem jelezték Merry felé soha, hogy ők milyenek is voltak fiatalon. Merryből fokozatosan a család szörnyetege válik, a tragédiába torkolló eseményeket pedig a szülők sehogyan sem tudják megállítani. „Elveszítik a lányukat úgy, hogy még él.”
Jó néhány év eltelik, mire az apa, aki mindig feladatának érezte a káosz féken tartását, és a lány, aki a „káosz maga”, végre találkoznak. Svédnek nem is kell messzire mennie, mert kiderül, hogy Merry már hónapok óta Old Rimrock egyik hajléktalantelepén lakik. Dzsaina lett, rongyos és megviselt, saját bevallása szerint is „maga a förtelem”. Svéd megrendülve áll ama jelenség előtt, amivé a lánya lett. Rájön, hogy „a megmagyarázhatatlan örökre kitúrta azt, akit ismert”. „Ki vagy te?!” – üvölti az arcába. Mire a lány: „Apu, ne mást hibáztass, engem utálj!”
Roth stílusa kíméletlenül pontos és alapos. Párbeszédei rendkívül életszerűek, nagy részük indulatos vita. Nem véletlen, hiszen ezek segítségével tudja a legjobban érzékeltetni mindazt, ami benne is zajlik. Az alteregótól, Nathan Zuckerman írótól tudhatjuk meg első kézből, mit is gondol a világról. Az egyik, szintén magas hőfokon izzó telefonbeszélgetés alkalmával az arrogáns Jerry – akiből sikeres szívsebész lett – kioktatja a Svédet. Meggyőződése, hogy a Svédnek fogalma sincs a valóságról. Jerry persze „ismeri az évek vonulását”, átlátja az összefüggéseket. De Nathan szerint ilyen összefüggések nem léteznek. A bomba, amely „felrobbantotta a Svéd életét” nemcsak a háborút hozta haza, hanem a történelmet és a sorsot is. Mindaz, ami történt, értelmezhetetlen, úgy tűnik, „mindnyájan valami hibbantnak a hatalmában vagyunk”. A párkák vagy moirák süketen és vakon fonják, mérik és vágják az élet fonalát.
Roth utóbbi húsz évben írt regényei meglehetősen keserűek, ám az Amerikai pasztorál kilóg a sorból. Létezik ugyanis a műnek egy másik olvasata is. A totális abszurditást a legjobban a végletek szembeállításával lehet ábrázolni. Az egyik oldalon ott van a Svéd, mint a jóság megtestesítője. Ez a jóság nem együgyűségből fakad. Egyszerre magától értetődő és küzdelmekkel teli. Svéd egy-egy pillanatra olybá tűnik, mint amilyennek az Isten elgondolhatta egykor az embert. Rita Cohen viszont a megtestesült gonosz. Aljasságának részletekbe menő ecsetelése azért is érdekes, mert jelzi, a rossz leírásában a fantáziánk nem ismer határt.
Merry áll középen. Ő az, akit valami ördögi kerített a hatalmába, akiért viaskodik a két oldal. Bár végül a gonosz diadalmaskodik, minden igyekezete ellenére sem tudja elérni, hogy a jó is rosszá váljon.
Roth regénye bemutatja a II. világháború utáni amerikai társadalom működését, emellett az egyén és a történelem viszonyán, a jóság és a gonoszság természetén elmélkedik. Az egész művet áthatja a múló idővel szembesülő ember drámája, sőt, tragédiája. Hogyan lehet mindezt megmutatni filmen? Nos, sehogy. Ewan McGregor nem is vállalkozik arra, hogy e sokféleséget a vászonra varázsolja. Ehelyett elmeséli a sztorit, Svéd és Merry alakjára összpontosítva.
A regény kronológiája szándékosan szétszabdalt, Dawn és Svéd apjának az első találkozásáról például csak az utolsó lapokon olvashatunk. A film ezzel szemben tartja az események időbeli sorrendjét. Ettől viszont, úgy tűnik, az események logikusan következnek egymás után. A könyvben a fizikai megjelenés és a jellem összefügg egymással. Svéd jóképű, szép szál ember; Merry kamaszkorára kövér és csúnya lett; Rita Cohen pedig olyan, mint akit nem fejezett be a természet: apró és több évvel fiatalabbnak látszik a koránál. A filmben csak Svéd hasonlít a regénybeli alakra, Rita és Merry átlagos külsejűek.
Akkor mi maradt? – kérdezhetnénk. Egy apa harca a lányáért. A skót rendező az összes mellékszálat elhagyja azért, hogy ezt az egyet kifejthesse. Sajnos azonban ez is olyan sokrétű a regényben, hogy egy-egy pillanatkép felvillantásán túl többre nem marad idő. Ráadásul Roth fontosnak tartotta, hogy a kisgyermekként kedves és a kamaszként borzalmas Merry közötti szakadékot hangsúlyozza. Ez a filmben elmosódik, azt sugallva, hogy a lány „megvadulása” egy érthető és természetes folyamat utolsó állomása volt.
Ewan McGregor első filmjére a halvány jelző illik a legjobban. A regény éles kontrasztjai eltűntek, a néző csupán egy sápadt visszfényt láthat. Roth könyvét választani eleve kudarcra ítélt vállalkozás volt. Ennek ellenére kíváncsian várom, mit rendez McGregor legközelebb, főleg abban az esetben, ha hasonlóan igényes alapanyagot választ majd.