Türelemüveg és adybuilding – Beszélgetés Lackfi Jánossal

Fotó: Májay

 

Oláh János és Mezey Katalin fiaként igazi irodalmi légkör vette körül gyerekkorában. Örömként vagy nyűgként élte meg, hogy az átlagcsaládokhoz képest Önöknél gyakrabban esett szó klasszikus vagy kortárs szerzőkről, szerkesztőkről, az irodalmi létről, az anyanyelvről?
– Röpdöstek az irodalmi pletykák, a szüleim hazahozták vagy inkább el se vitték otthonról a munkát. Ezért aztán az élő irodalmi nagyságokat és kicsinységeket csak Pistaként vagy Jóskaként ismertem. Ha valami hírt vagy napközben történt esetet kommentáltak, vagy a családi múltat idézték, gyakorta bocsátkoztak nagy ívű eszmefuttatásokba. Természetes volt számomra, hogy a falakat könyvek borítják, és van kitől megkérdezni, mi van ezekben. Ugyan­akkor az olvasás hajlam kérdése is, nekem szinte az összes időmet kitöltötte, a testvéreimet ennyire azért nem érdekelte, ők képzőművészek lettek. Az alkotás mindennapos volt nálunk. A két kezünkkel építettük be a tetőteret, segítettünk cselgáncsedzésen apámnak, műveltük a kertet, rézlemezeket domborítottam, ha­jó­ma­ket­tet-tü­re­lem­üve­get fabrikáltam, huszáros meg indiános képregényt rajzoltam, az útközben látott templomokat leskicceltem, majd letisztáztam az ábrázolatot. Mindig elpepecseltem valamivel.

Szeretném, ha felidézne néhány nagy találkozást, amely Önre is hatott…
– Weöres Sándornak van egy rövid verse Osvátról: „Már meghalt… / Telefonon beszéltem vele. / A hangját majd akkor temetik, / amikor engem.” Jómagam ugyanezt elmondhatom Weöresről, hiszen a szüleim többször is elvittek hozzájuk, igaz, akkoriban nem is érzékeltem, kinél járok, olyan természetes volt számomra, hogy az emberek írnak. Tudtam, hogy ő a Bóbita meg a Csíjja, csicsíjja szerzője, de nem lepett meg… Utólag persze nagy érzés, hogy Weöres hangját majd velem temetik. Provokációnak szánta, amikor úgy nyilatkozott, hogy nem szereti a gyerekeket, mert zavarják. Velünk nagyon kedvesen viselkedett. Bogyóból és gallyakból huszárokat tákoltunk neki, és ő úgy tett, mint akinek iszonyúan szüksége van ilyesmikre. Később, gimnazistaként édesanyám el akart vinni Weöres Sándor halálos ágyához, de én valamiért idegenkedtem, a leckéimre hivatkozva elszabotáltam a dolgot. Apámék nemzedéktársai, Utassy József, Kiss Benedek gyakori vendégek voltak nálunk, az ifjabb nemzedék tagjai, Tóth Krisztina, Kemény István, Vörös István is sokat jártak hozzánk. Sosem hittem volna, hogy egyenrangú kollégájuk leszek valaha, hiszen én csak a Kisjani voltam…

A „nagy öregek” azt panaszolják, hogy a fiatal írók-költők általában nem keresik őket, pedig lenne mondandójuk a számukra. Illetve csak akkor nyitnak rájuk, ha ajánlás kell valamilyen pályázathoz. Ön kikkel tartja a kapcsolatot, egyáltalán van-e ideje erre? Lehet, hogy nincs is szükség a személyes találkozókra, elegendő elolvasni tőlük egy-egy új novellás- vagy verseskötetet?
– Az utóbbi években a közönség felé fordultam, száz körüli fellépésem van évente, így ha társasági életre vágyom, inkább a családom körében időzöm. Ugyan­akkor sok jó közös munka köt össze remek kollégákkal. A Lyukasóra-klubesteken, a MOM-központban együtt szerepelünk
Várady Szabolccsal, Lator Lászlóval. Nagy öröm volt számomra, hogy anno rengeteget beszélgethettem Faludy Györggyel, Vasadi
Péterrel, de Gergely Ágnes vagy Rába György emléke is eleven bennem. Meg a találkozások Markó Bélával, Oravecz Imrével, Tolnai Ottóval. Jó barátságban vagyunk Szabó T. Annával, Dragomán Györggyel, Varró Danival és másokkal, még ha mindenki százfelé futkározik is. A személyes találkozások mindig jólesnek, a kapolcsi Kaláka Versudvar kapcsán legutóbb például jó volt társalogni Tőzsér Árpáddal. És az internetes kapcsolattartás sem kiskutya, irodalmárként figyelemmel kísérem a megjelenéseket, igyekszem naprakész lenni. Nem csupán szakmai kérdés ez, egyszerűen szeretem az irodalmat, tehát követem.

Mikor lett egyértelművé, hogy a szülei nyomdokaiba lép?
– Tizenhét éves koromban harmadik lettem az országos tanulmányi versenyen, így aztán az egyetemre nem kellett felvételiznem. Akkor feladtam opera-tenori álmomat, ahhoz még nagyon sokat kellett volna képezni magamat. Viszont elkezdtem verseket tanulni, hogy készüljek a pályára. Terméskövekkel bo­dy­buil­dingeztem a kertben, hogy megizmosodjam, és „ady­buil­dingeztem” is, klasszikusok verseit nyomtam be a fejembe. Továbbá minden este írtam, és irtottam a frissen keletkezett saját sorokat. Ez nagyon jó iskola volt.

Ahogy figyeltem Gryllus Dániellel közös, Feldaraboljuk a végtelent című estjükön, azt érzékeltem, hogy nemcsak remek költő, de kiváló előadó is. Nem mindig jár együtt ez a kettő…
– Mindig is fel­tű­nős­ködő gyerek voltam, a tanáraim mérsékelt örömére általában akadt a „tananyaghoz szervesen nem illeszkedő megjegyzésem”. Szórakoztattam az osztálytársaimat, öcsémnek-húgomnak meg folytatásos indiánregényt találtam ki esténként fejből. Cselgáncsed­zős­ködtem már húszévesen, és a tizenhét évnyi felsőoktatási rutin – a Pázmány docense voltam – sem veszett kárba talán. Jobban járna az irodalom, ha az ilyen adottságokkal rendelkező alkotók színpadi jelenlétből is képeznék magukat.

Azt is észrevettem, hogy szinte pulzált az egész teste, olyan nagy elánnal vetette bele magát a versmondásba, az élménymesélésbe…
– Én ilyen vehemens pali vagyok, fogjuk meg, és viszem. Rengeteg barátomat költöztettem, többször is. Imádtam a teljes káosz és csüggedtség közepén betoppanni, dobozokba szórni mindent, aztán be a teherautóba, és nyomás. Később mi magunk is tízszer költöztünk jó pár gyerekkel, volt alkalmam kiélni ezt a szenvedélyemet. Amúgy azt hiszem, idelenn az a dolgunk, hogy mindenestül odaadjuk magunkat. Már tanári pályám idején észrevettem, hogy a testbeszéd rengeteget segít. Ha bepunnyadt az óra, felpattantam, hadonásztam, táblára írtam, kézen álltam, csak hogy történjék valami.

Honnan ered a kapcsolata a Kaláka együttessel?
– Párizsban jártam 2001-ben, a franciára fordított verseskötetem bemutatóján, és a Kaláka is ott adott koncertet éppen. A magyar intézetben égre-földre kerestek valakit, aki Villon, Desnos, Radnóti szövegeit elszavalná franciául. Örömmel vállaltam, és néhány mondatos megjegyzést is biggyesztettem a felolvasás elé. Ennek úgy örültek a magyarul nem értők, hogy Dani megkérdezte, vajon lenne-e kedvem máskor is beszállni. És aztán felléptünk a Sorbonne-on hatszáz fős közönség előtt, többször jártunk Párizsban, majd Brüsszelben, Strasbourgban, Clunyben, Taizében. Együtt csináltuk Danival a Költészet Vásárát, és immár hatodik éve zizegtetjük a kapolcsi Kaláka Versudvart. Minden, ami vers, zene, öröm, bánat, szinte szétfeszíti ott a színpadot. S persze nagyszerű dolog, hogy már vagy harmincszor adtuk elő kettőnk műsorát Feldaraboljuk a végtelent címmel. Ez igazi mély emberi-baráti egymásra találásból született, reméljük, érzik is rajta.

S Herczku Ágnes, a friss Liszt-díjas hogyan került a bűvkörébe?
– Sinha Róbert gitárművész révén, az ő szerzeményeit énekli Ági a szövegeimmel. Így hárman sokat léptünk már fel, most éppen Erdélyben miniturnéztunk. Hamarosan közös CD-nk is napvilágot lát, népdalokkal, verseimmel, zenékkel. Ágival és Robival jó fellépni, két rettentő profi és erős színpadi jelenlétű művészről van szó… Amúgy is nagy ajándék, hogy a dalaimat énekli Lovasi András, Marozsán Erika, Palya Bea, Malek Andrea, Szalóki Ágnes, Szirtes Edina Mókus…

Ha valakikre, a művészekre igaz: bizony, eléggé irigyek a másikra. Az egyik kiváló népdalénekesünket is faggattam erről, aki azt mondta, ha összesúgnak a háta mögött, az azt jelenti, hogy néhány lépéssel valóban előttük jár. De tudnék mesélni arról is, miként vetélkedett egymással két sikeres írónő. Nem teszem. Keresztényként Ön mit gondol az irigyeiről?
– Az irigység természetes dolog. Ha valaki kiemelkedik a többiek közül, ismertebbé lesz, mint a szakmájabeliek döntő többsége, az nyilván sokaknak szúrja a szemét. Hozzám ritkán jut el az ilyesmi, és csak akkor igazán fájdalmas, ha egy barátról hallom vissza utólag, hogy rosszmájúan nyilatkozik rólam. Azért az időm jelentős részét nem az tölti ki, hogy az irigyeimről fantáziálok.

És hogyan viszonyul az örömhöz? Az egész személyiségén átsugárzik: tele van életörömmel…
– Tényleg szép életem van. Nemrég jártam Heves megyében, két gyönyörű faluban, napos idő volt, elképesztő fel­hő­de­ko­rációval, hangulatos szélfúvással. Mindkét helyre előbb értem oda, sétálgattam a viszneki temetőben és a szűcsi horgásztó nádasa, víztükre, színes kulipintyói mellett. A hetedikes-nyolcadikos gyerekek, akikhez mentem, elképesztően jól fogadtak, összehaverkodtunk, a tanárnők és a könyvtáro-
sok lelkesek voltak, Jászárokszálláson pedig csupa-mosoly kiszolgálás és finom tarja várt a Kemencés nevű étkezdében. Vezetni szeretek, írni szeretek, fellépni szeretek, a táj gyönyörű, az emberek legeslegjobbik arcát látom, hát most mit mondjak?

Mi vagy ki a legfőbb örömforrása?
– Megszállottja vagyok a munkámnak, és persze otthon vár a család, hat gyerek, s most már három unoka, meg egy elképesztően odaadó, intelligens és vonzó feleség. És álmaink háza, saját vízzel, cserépkályhával, gyümölcsöskerttel. Filmek, zenék, olvasmányok, sport… rengeteg tartalékom van.

Nagycsaládosként mi a legfőbb napi feladatszervezési elve?
– Elég rosszul osztom be az időmet. A sürgős munkáktól gyakran elcsábítanak kevésbé égetőek, amelyekhez viszont több kedvet érzek. Ellenben így egy csomó mindennel jóval előbb elkészülök, mint kellene. Ha szükség van rám, mint például most, amikor a frissen szült menyem jön haza a kórházból, és a fiam szeretné meglepni őt új polcokkal meg hasonlókkal, nos, akkor fel tudom szabadítani az időmet, hisz a magam ura vagyok, és nyugodtan barkácsolhatunk közösen.

A játékosság konzerválja a testet, és nem hagyja megöregedni a lelket sem. Gross Arnolddal készített interjúmban a grafikusművész az egyik kérdésemre József Attila szavaival válaszolt: „Félek a játszani nem tudó emberektől.” Ön is fél?
– Nem vagyok félénk típus, inkább elszomorít vagy megborzongat a túlságos komolyság. Szikár, kietlen világ lehet. Persze, ha valaki így érzi jól magát, lelke rajta. A pontosságnak is megvan a maga költészete. Csak hát, ha szűk érzelmi skálán mozgunk, nagyon nehéz lehet hordozni az életet.

Fiatal kora ellenére meglehetősen sok kitüntetést kapott; köztük József Attila- és Prima Primissima-díjat. Melyek azok, amelyekre a legbüszkébb?
– Fontos és zavarba ejtő elismerések ezek, hiszen egy kuratórium dönt, de jelképesen egy közösség jutalmaz. Egyedül a Prima Primissima rázott meg jelentősen, nem is gondoltam volna. Utána hetekre szinte lebénultam, mintha a társadalom a nyugdíjaztatásomat üzente volna meg vele. Ami persze nem von le az értékéből, hatalmas dolog volt átvenni.

Milyenek a magyarok? című esszékötetéből több mint harmincezer példány fogyott el, s a folytatásaként megjelent Milyenek MÉG a magyarok? eladott példányszáma is meghaladta a tízezret. Ez sem átlagos a magyar könyvkiadásban. Ha most – két kötet helyett – öt mondatban kellene összefoglalnia, milyenek vagyunk mi, magyarok, mit mondana?
– Sírva-vigadósak, árvalányhajasak, betyárosak, haspókok, borisszák, leleményesek, kiskapu-keresők, erőspistásak, hetvenkedők, benzinfejűek, halogatóak, ezerfélék.
Azt tartják: minél mélyebbre nyúlnak a gyökereink, annál biztonságosabban állunk e földön. Úgy érzékelem, Ön biztonságosan áll, hiszen vannak kapaszkodói. Édesanyja budapesti születésű, édesapja egy kis somogyi faluban, Nagyberkiben látta meg Isten szabad egét, s küzdött is rendesen.

Még dzsúdóedző is volt egy ideig, hogy eltartsa a családját…
– Nyáron halt meg az édesapám, s ezzel kapcsolatban megint sokat töprengtem az otthonról hozott dolgokon, a kétkezi munka szeretetén, az irodalom iránti odaadáson, a betű iránti alázaton, amely az alkotástól a szöveggondozásig, a könyveladásig terjed. Kreatív szellemű menedékhely volt számomra a máriaremetei ház, ahol édesanyám ma is él.

S melyik lesz a legújabb Lackfi-könyv?
– Sok minden készülődik: gyerekkönyvek, egy francia gyerekvers-antológia, amelyet magam válogattam és fordítottam, egy ifjúsági regény Szerelmi nyomozás címmel, no meg a Vörös Istvánnal közös dalszövegátiratok kötete, a Csavard fel a szöveget.

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .