Halála után vágya valóra vált. A tihanyi bencés apátság kiadásában a Mécs-lírát kitűnően értő és ismerő Korzenszky Richárd perjel gondozásában megjelent a válogatás, amely kétségkívül reprezentatív gyűjtemény, méltó emléket állít a költőnek, s ami talán még fontosabb: hozzáférhetővé teszi legszebb verseit. Azokat is, amelyek annak idején „sikerszámok” voltak a szerző elbűvölő előadásában, és azokat is, amelyek pannonhalmi magányában íródtak: költészetének abban a korszakában, amikor a zajos sikerek elmaradtak, s alkalma volt elmélyülni, mérlegre tenni emlékeit, szembesülve az öregség fájdalmával és örömével. Az alapkérdés: vajon csak azok körében hat-e ma is Mécs László, akik annak idején – nyugodtan mondhatjuk – rajongtak érte, vagy a líra formanyelvének változása sem hatálytalanítja kisugárzását? Napjainkban két irányzat jelent meg az irodalom szerepének értékelése kapcsán. Az egyik szembeszáll a műalkotások antropomorf kifejezésmódjával, azaz másodlagosnak, elvetendőnek nevezi emberi vonatkozásait, a másik éppen fordítva. Mécs László költészete szorosan kapcsolódik az ember legbensőbb érzésvilágához, indulatosan és csüggedten figyelte a történelmi változásoknak az életre gyakorolt hatását. Három ideál vezette: a részvét, a hit és a szeretet. Az elvont irodalom barátainak ezek az érzések mit sem jelentenek, de az emberiség mai állapota pontosan mutatja, mekkora szükség van (volna) rájuk, ami végső soron azt is jelenti, hogy Mécs László lírája nem avult el, aki ezzel a célkitűzéssel lépett be az irodalomba: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a Föld”, az példánk és kísérőnk maradhat. (Mellesleg a jeles prózaíró, Kolozsvári Grandpierre Emil a magyar líra legszebb mondatának nevezte ezt a képet.) Teljes mértékben igazat adhatunk a bevezetést jegyző Korzenszky Richárdnak és a premontreiek kormányzó perjelének, Ullmann Péter Ágostonnak: „Verseiből… továbbélnek azok az alkotások, amelyek segítenek eligazodni ennek a világnak ma is jelen lévő útvesztőiben. Mert: Ha a mérték tönkrement, / senki, semmi meg nem ment (Bakonyi látomás).”Nemrégiben versgyűjteményt állíthattam össze huszadik századi katolikus költők műveiből. Mécs Lászlót újraolvasva örömmel és meglepetéssel tapasztaltam meg, mennyire frissek legjobb művei, milyen sokoldalúan jelenítette meg a hittel átszőtt ember érzésvilágát. Ösztönös lírikusként kezdte pályáját, elsősorban közvetlenségével hatott, s már ekkor jellemezte az a képessége, amellyel az emberi egzisztencia legmélyére hatolva a hívő ember számára érvényes magatartásmintákat fogalmazott meg:
Felelős vagy! Meg kell mondjad,
van-e Isten, nincs-e Isten?
Bűn-e, hogyha erre lépsz,
vagy erény-e, ha arra lépsz?
Isten-szó-e a Biblia a búvároknak vezérkönyve,
– vagy legenda-gyűjtemény csak,
rébusz-rejtő régi férc?
(De profundis)
Ez a kiragadott négy sor is bizonyítja, hogy Mécs költészete óriási erővel hangoztatja az ember személyes felelősségét. Nem belenyugvó, lanyha magatartást hirdetett, hanem elkötelezettséget, harcot az igazság képviseletében. Nem kétséges: olyan életformát, amely ma is időszerű. Az egyetlen igazság birtokosaként sosem védekezett, nem szorult lövészárokba. Magasra emelte a hit zászlaját, s alája gyűjtötte azokat, akik a nehézségektől sem riadnak vissza, vállalják a meggyőződésük képviseletét, mert tudják, hogy a sötétségbe is bevilágíthatnak:
Vagy legalább is, mint a Nap,
melyet elnyelt az alkonyat,
de a legbúsabb éjben is
világít még a gyöngyvirágban,
a liliomban, mécsvirágban.
Az életünk olyan tünékeny,
Ó szent fényt volna hagyni jó!
Az öregedő, az irodalomból kitaszított költőtől is van mit tanulnunk. Elsősorban azt, hogy a vágyainkat, meggyőződésünket erőszakkal sem korlátozhatják, hiába látszik veszve minden, hiába zárják el előlünk a messzeségbe vivő utakat, a gondolatok hídján eljuthatunk az ómega pontig:
Vágyam, csizmám megkötötték
pókhálókkal senki-törpék.
Menni kéne! Ezer út van
– s itt rekedtem Liliputban.
Se tova, se té! Nem visz mán
mesékbe a piros csizmám.
Örökségem verik dobra,
s én nézem, mint bánat szobra.
Vagy topogok egyhelyt körbe,
mint pányvás ló mindörökre.
Szívem szállna, mint a darvak,
s vágyon, csizmán könnyes harmat.
(Piros csizmán őszi harmat)
Aki ezeket a fájdalmas gondolatokat ilyen elhitető szépséggel fogalmazta meg – nagy költő!
Erőforrásunk lehet öröksége.
