Ám tagadhatatlan, hogy ezek az erők felsorakoztak, s pillanatról pillanatra terjeszkedve sorozatos támadásokat indítanak a kereszténység ellen. Európa „iszlamizálódása” vitathatatlan tény, az a perspektíva is nyilvánvaló, hogy belátható idő múlva Kína olyan világhatalom lesz, amellyel feltétlenül számolni kell (az Európát szép lassan magára hagyó Amerikai Egyesült Államok már számol is), s köztudott, hogy Kínában a Vatikánhoz hűséges keresztényeket üldözik. Ráadásul rá kellett döbbennünk, hogy nagyon is törékeny és veszélyeztetett világban élünk, amelyet bármelyik pillanatban elpusztíthat egy új világháború. A döbbenetes és sosem sejtett mértékben fejlődő technikai civilizáció ugyancsak kihívás, amelyre hiteles választ kell találnia a kereszténységnek. Olyan választ, amelynek lényege az egyház missziójának újragondolása, szembesülve korunk követelményeivel. Egy amerikai műben (magyar fordításban körülbelül „Az ősi alapítás megújuló képe” lehetne a címe) a szerző így fogalmazta meg a megújuló evangelizáció lényegét: „…az evangelizáció gondoskodást jelent, gondoskodást a beteg testekről, a düledező, nem kifizetődő paraszttanyákról, harcot az analfabétizmus ellen, a rossz, elégtelen táplálkozás ellen, a jobb lakásokért, a jobb ivóvízért, a létminimumért, küzdelmet a piszkos falvak ellen, a korrupció okozta erkölcsi, lelki és szellemi stagnáció ellen – egyáltalán minden erőfeszítést a keresztény szolgálat széles és mindenre kiterjedő frontján, ami az egyént képessé teszi rá, hogy a bőség növekedését Krisztusban érje el.” Ez a gondolatsor némiképp rokonságot mutat azokkal az elképzelésekkel, amelyek a szellemi, erkölcsi romlás ellenzését az agrárközösségek helyreállításában vélik megtalálni. Ennél a kissé utópisztikus elgondolásnál azonban fontosabb kérdés, képes lesz-e az egyház innét saját oltalma alá vonni a nevelés, az oktatás, az egészség, az életfenntartás és az élet olyan területeit, amelyet manapság a kormányok és magánvállalkozások szekularizáló hatásának engedett át. „Ezeket a területeket kiszolgáltatni és átengedni a vallástalan erők hatalmának, lemondva arról, hogy a keresztény tanúság eszközévé tegyük őket, nos, ez egyenlő Isten elárulásával, aki minden dolgok teremtőjeként jelen van mindenben, ami él.” E folyamat következményeit éljük át, s többek között ennek is tulajdonítható az egyház tekintélyvesztése, európai súlyának csökkenése. Az is nyilvánvaló, hogy a liberalizmus nem jelent gyógyírt, hiszen a gazdasági világválság is bebizonyította korlátait. A lehetőségeit végtelennek látó emberiségnek rá kellett döbbennie, hogy ezek nagyon is végesek. Hatalmas vákuum keletkezett az élet minden területén. Ezt igyekeznek betölteni a terrorizmussal operáló, gyakran vallási mezbe öltöztetett eszmerendszerek és a különféle ezotériák, amelyek forrása a szerzők szerint a zen buddhizmus. Ebben a környezetben kell megformálnia az isteni üzenet hiteles szavait az egyháznak, amely olyan kihívás előtt áll, „amelyet Jeruzsálem rómaiak általi elpusztítása (Krisztus után 70) el tudott kerülni”. Kritikus korszak. A jövő történéseit aligha láthatjuk pontosan. De Izaiás Máté evangéliumában is idézett jövendölése biztonságot és céltudatot kölcsönözhet:
Ez az én szolgám, akit kiválasztottam,
szeretett fiam, akiben kedvem telik.
Rálehelem lelkemet,
és hirdetni fogja az igazságot a népeknek.
Nem vitatkozik s nem kiabál,
szavát sem hallják a tereken.
A megroppant nádat nem töri el,
a füstölgő mécsbelet nem oltja ki,
míg csak győzelemre nem viszi az igazságot.
Az ő nevében bíznak a nemzetek.
