Hiszen mintha ma lett volna! Rövidnadrágban várakoztunk a meszeléstől kicsit még nedves sekrestyében, amely mögött az üres telken már sorakoztak a téglák a rendház felépítésére. Vártuk a Manuskának becézett Achilles testvért, aki segéderőivel kofferokban cipelte a szükséges kellékeket: miseruhát, ministránsöltözékeket, még az ampolnákat, a kelyhet, a misebort és a szenteltvizet is saját birodalmából, a Margit körútról hozta. Szégyenszemre elfelejtettem a keresztnevét a templom tervezőjének, Hörcher bácsinak. Körbevezette a vendégeket, büszkén mutatott a toronyra, melynek tetején a kivilágítható kereszt őrizte a templomot, „sok mindent kell még befejezni” – mondta, s mindenki tudta, ha rajta múlik, be is fejeződik. Sajnos nem rajta múlt. Munkatársain sem. Az országúti plébánoson, Gábris Gráciánon sem, pedig ő az addigiakhoz hasonlóan kész volt minden anyagi áldozatra. Emlékszem, a templomszentelés napján a Jóisten is ünnepelt, napfénybe borította a Rózsadombot, s az ünneplők szívét reménység töltötte el; hátha… Pedig már jeges szelek fújtak a közéletben, fagyott a levegő az egyház körül. Néhány kedves ferences atya akkor már eltűnt szemünk elől, hiába kérdezgettük, hová. Aznap mégis felhőtlenül boldogok voltunk. Achilles még azt a ministránsruhát is elhozta, amelyet Matyi bácsi – az ő élete összeforrt a Tövis utcai templommal, néha az volt az érzésem, hogy a vállán viszi – az én nem mindennapi körfogatomra remekelt. „Viseld egészséggel –Achilles hangja kicsit remegett, aztán átölelt –, most már ide tartozol.” A rendház felépítésére nem adtak engedélyt. A keresztet kivilágítani? Micsoda ötlet! Fogyatkoztak a téglák, de nem fogyott a hit. Sok-sok évünk telt el, álltunk az oltárnál, hátra-hátralestünk, ott vannak-e a csinos kislányok. A jóságos Lipót atya olykor el is mosolyodott, látván izgatott pillantásainkat. Némelyik atya arcát fel tudom idézni. Páter Szaniszlóét, alighanem ő volt az első megbízott templomigazgató; Halmay Paszkálét, a vajszívű ferencesét, Jeney Jenőét, aki szinte könnyezett egy-egy szép miseruha láttán, csináltatott is néhányat belőlük, Tátray Gyuláét, ő olvasott, művelt pap volt, meglátszott a szentbeszédein is. No és ki ne felejtsem a sorból Horváth Jusztuszt, a felejthetetlen J. atyát; aki gyermeki egyszerűségével a rendalapítóhoz volt hasonlatos. Frajka Félix nevét kicsit félve írom le végül, rosszallóan vonja össze szemöldökét, ha arról esik szó, milyen sokat tett, hogy kívül-belül folyvást szépüljön a templom. És a hívek! Gyerekfejjel ismertem meg őket is, s ha elmaradt valamelyikük, magamban meggyászoltam. Micsoda sereg költözött azóta az égi hazába! Micsoda lelkierő és kitartás kellett ahhoz, hogy rendszeresen eljárjanak a szentmisékre és szertartásokra, amikor pontosan tudták, honnan érkeztek azok az urak, akik figyelmes ábrázattal jártak-keltek a túlsó oldalon, mintha csak ártatlanul nézelődnének. Irodalmunk egyik legszebb, ha nem a legszebb verse Kosztolányi Dezső Hajnali részegsége.
Ebben írja:
Bizony, ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégiscsak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam.
Mi nem vendégként éltük át ezt a hatvan esztendőt. Otthon voltunk, lehettünk az Úr biztonságában.
