Fotó: Mészáros Ákos
Egy hatalmas tojásfehérje és -sárgája foglalt helyet a padlón az egyik epreskerti szobrászműterem deszkáin. Legalább másfél méter átmérőjű. Hogy pontosan kinek az alkotása, az nem derült ki. Nem messze tőle az asztalon gyúródeszkát láthattunk, amint a sodrófa nyújtja a tésztát – amit azonban itt egy farönk helyettesít, az lapul ki fokozatosan. Aztán, a teremben továbbhaladva, a falon éppen egy vidraszerű lény lendül előre egy futballkapuban, próbálja elkapni a labdát, mivelhogy ő a kapus. Ezek a térinstallációk, szobrok kétségkívül nem illeszkednek a megszokott műalkotások sorába. A nagyközönség nem ezekhez szokott, s a konzervatívabb látogató talán felháborodottan azt kérdezné: egyáltalán minek kell az ilyesmit kiállítani?
Valóban, mire valók ezek az alkotások, amelyek nem igazán szobrok, nem domborművek, még csak nem is festmények? Az itt látható munkák az útkeresés produktumai – még mielőtt a kedves olvasó elhamarkodottan véleményezné őket. A Képzőművészeti Egyetemre járó fiatalok nyugodtan kísérletezhetnek, kipróbálhatnak új technikákat, ha kell, különleges anyagokat is felhasználhatnak az önkifejezés érdekében. Hiszen senki sem úgy születik, hogy azonnal tudja, mit akar. Sok-sok tanulmány, vázlat, ötlet és persze tanári útmutatás eredményeként, hosszú évek során alakul ki egy-egy növendék sajátos stílusa, amely csak rá lesz jellemző. Ez is csak akkor, ha valakiben ténylegesen van tehetség.
A Képzőművészeti Egyetem minden tanév végén megrendezett kiállítása mindig tartogat meglepetéseket. Az epreskerti Székely Bertalan-, Lotz- és Benczúr-műtermekben, a Stróbl-műteremházban és a többi pavilonban, meg persze az Andrássy úti főépületben sokféle alkotást láthatunk ilyenkor. A hallgatók számára nagy előnyt jelent, hogy a kiállítás nem komoly megmérettetés, csupán egy bemutatkozó tárlat, amelyen az elmúlt tanév során elkészült munkáik láthatók. Így kisebb számukra a tét, és az elvárás is más.
Az Epreskert kissé szedett-vedett összevisszasága nem sokat változott az évek során. Talán csak annyi, ami szembetűnik, hogy egyre több a parkoló autó és a terület legkülönbözőbb pontjain elhelyezett szobortöredék. A kert közepén álló kálvária tulajdonképpen változatlanul jó állapotban van. Felmentem a lépcsőn a tetejére, és amint körülnéztem, láttam, hogy az egyik hangárszerű szobrászcsarnoknál éppen dolgozik valaki. Mert nemcsak zárt műtermek vannak itt, a szabadban is lehet alkotni. A faragásra váró rengeteg farönk, deszka és más alapanyag között láttam, amint egy fiatalember valamiféle fekete lebernyeget akaszt fel egy kötélre. Kissé meggyűrődve lógott az elasztikus anyag. – Mi lesz ez? – kérdeztem az alkotót, Szabó Menyhértet, aki ötödéves, idén diplomázó szobrászhallgató. Kiderült, egy hatalmas emberi arcot formáz meg éppen, méghozzá gumiból. – Arcokat, karaktereket készítek, sok ilyet csináltam már korábban is. A kifejezés, az ember érdekel. Az, hogyan alakul ki és változik az évek során. Hogy miként rögzülnek a vonások, és hogyan szilárdul meg, állandósul idővel az egyéniség – válaszolta Menyhért. – Sok szobrot láttam már kőből, bronzból, de gumiból még egyet sem – mondtam. – Ha elkészül, ez is kemény lesz, akár a sarokba is be lehet majd állítani. Először egy hatalmas agyag-, majd gipsznegatív készül, abból pedig a gumilenyomat – magyarázta a fiatal szobrász.
Elbúcsúztam tőle, és továbbmentem az oszlopos, portikuszos Stróbl Alajos-műteremházba, ahol szintén szobrokat nézegethettem. Ahogy beléptem, már messziről feltűnt egy meseszép, életnagyságú női akt és egy agyagból készült női portré. Az imént az egyéniségről, az egyedi stílusról írtam – ezeket az alkotásokat elnézve úgy láttam, mindez itt már kialakult, jelen van. A szobrok a szintén ötödéves Solti András munkái. Ő a realizmusban találta meg azt a kifejezési formát, stílust, amellyel a legjobban képes közvetíteni mondanivalóját. Munkái fiatal kora ellenére érett alkotások, már nem csupán tanulmányok, hanem véglegesnek tekinthető, befejezett szobrok.
Az epreskerti műtermek közül számomra mindig a restaurátoroké a legérdekesebb. A reneszánsz egyik legjelentősebb alkotóműhelye volt a Robbia családé. Andrea della Robbia a majolikaszobrászat terén ért el rendkívüli sikereket a XV. század elején, Firenzében. Itt, az epreskerti kiállításon látható egy nagyon szép félköríves majolika, amely az angyali üdvözletet ábrázolja, és a Robbia-műhelyben készült eredeti másolata. A restaurátorhallgatóknak ezt kell lemásolniuk és gipszből elkészíteniük, tanulmányozás céljából. Két jól sikerült domborművet láthattam a műteremben.
Az egyetem Andrássy úti főépületének bejárata továbbra sem használható. Úgy látszik, a tervezett nyitás a világ felé egyelőre még várat magára. Az anatómia és a tárgyábrázolási tanszék hallgatói, a festők és a tervezőgrafikusok idén is színvonalas munkákat állítottak ki, remek munkák láthatók a műtermekben.
Érdemes elzarándokolni a Kmetty György és a Bajza utca sarkán fekvő több mint százéves Epreskertbe is, amikor a nagyközönség számára látogatható. Szívesen gyönyörködünk a már ismert mesterek műveiben, szeretjük Benczúr, Lotz, Székely Bertalan és a többi klasszikus művész alkotásait, de legalább olyan izgalmas felfedezni itt az új nemzedékek kiváló tehetségeit, a jövő művészeinek alkotásait.
