Ezek után semmi meglepő nincs abban, mondhatni természetes, hogy egy kortárs német rendező nem festői, korhű előadásban akarja színre vinni ezt a darabot. Na de Stölzl úr, hol a következetesség…?! Philipp Stölzlnek ugyanis, aki elsősorban filmes (Nordwand, Goethe!, Likvidálva), természetesen eszébe sem jutott, hogy legutóbb mondjuk Noah Gordon XI. században játszódó, Az orvosdoktor című regényével „művészkedjen”. Hamisítatlan mozis látványprodukcióként vitte vászonra a történelmi közegbe ágyazott romantikus vonalú elbeszélés színes-szagos orientalizmusát. A trubadúrt a deszkákon viszont nem kímélte; a kántált sztereotípiák felmelegítésével gunyoros karikatúrát kreált belőle a felújítás alatt álló berlini Staatsoper jelenlegi főhadiszállásán, a Schiller Színházban, 2013 decemberében. Az ominózus előadás időközben DVD-n is megjelent. (Stölzl rendezését egyébként „próbaként” a Bécsi Ünnepi Hetek keretében, a Theater an der Wienben mutatták be először.)
A spanyol körgalléros közreműködők a commedia dell’arte (báb)figuráiként mozognak a szürreális, sarkos, négyzetes térben. Itt mindenki félőrült – vagy tán egészen az. Kivétel a berlini parádéban Leonóra: Anna Netrebko, illetve az intrikus Luna gróf, akit a bariton szerepkörre áttért Plácido Domingo alakít. Gondolom, hogy ők nem véletlenül maradtak védettek; a pótolhatatlanságuk miatt „zsarolóképes” sztárok kikövetelhették maguknak a különutasságot: Netrebko nyilván a szépségét, Domingo a tekintélyét féltette. Szegény Manrico – akit a nálunk is jól ismert fiatal uruguayi tenor, Gaston Rivero személyesít meg – udvari bolond módjára, égnek álló, elaludt hajjal, lanttal a vállán jön-megy, és még a csatába is mestersége címerével indul a „hős” trubadúr. A lelkesítő, harcra hívó strettát a cigánykórusból már ismerős – mordályokkal, kardokkal, botokkal és seprűkkel felszerelt –, szedett-vedett kompánia élén énekli, és csatlakozik hozzájuk az a fehér galléros barnamedve is, akit korábban a kartagok egzecíroztattak… Az anyja máglyahaláláért bosszút álló cigány asszony, Azucena (Marina Prudenskaya) harangszoknyás bohócfigura, mintha a Jó gyerekek képeskönyvéből esett volna ki. Karácsonyi csengőt vagy duguláselhárító kézi pumpát formáló riasztó baba, aki bárgyú-üveges tekintettel, kikerekedett szemmel támolyogva sodródik az eseményekkel. Ferrando (Adrian Sâmpetrean) operát indító elbeszélése már önmagában komolytalan expozíció, ahol a horrorisztikus előzményt hallgató és kommentáló őrség egyszerre mozdulva idétlenkedik a zene lüktetésére. A sorjázó „poénok” kivétel nélkül mind a drámai szituációk aláásását szolgálják: Ines szemrehányó pillantásokkal, a földön elfeküdve vagy éppen képzeletbeli karórájára mutogatva jelzi, hogy már igencsak unja Leonora sztoriját, aki nyilván sokadszorra meséli el bizalmasának, hogyan találkozott először álmai lovagjával, Manricóval. A riválisok, Manrico és Luna kardforgatás helyett gyors lefolyású pisztolypárbajt vívnak az első felvonás végén. A dráma kiteljesedése felé haladva az „eredeti szöveg” szerint Leonora – miközben a rá áhítozó Luna grófnak felajánlja magát a halálra szánt Manrico szabadulásáért – észrevétlenül mérget vesz be. Stölzl színházában viszont Leonora semmit nem bíz a véletlenre, korábban végez magával, már a Miserere közben hasba szúrja (!) magát, hogy aztán vöröslő, terebélyesedő oldalsebével győzködje a grófot a pásztorórákat ígérő folytatásról. A börtönjelenetben először persze Manrico sem vesz tudomást hűtlennek hitt kedvese nyilvánvaló véradásáról… Stölzl mintha csak demonstrálni igyekezett volna a szellemesnek tartott közkeletű tételt, miszerint az opera az, amikor valakit leszúrnak, de nem hal meg, hanem tovább énekel.
Érdekes mozis megoldások is akadnak a Stölzl-féle előadásban: emlékezetes fény-árnyék kontrasztok-mozgások; illusztráló, hangulatjavító filmes bejátszások a „ledfalként” is használható kockabelsőn. A katonakórus alatt egy nézőtér felé fordított ágyúból tüzelnek, fülsiketítő robbanásokkal sokkolva a közönséget – és hátul omlik a vetített várfal…
E berlini Trubadúr a vicc kategóriájába tartozik. Zeneileg viszont élvezhető, sőt néha egészen figyelemreméltó előadás. Daniel Barenboim gondoskodik a lendületről, a hibátlan tempókról; a kórus és a zenekar kiváló. Netrebko csúcsformában van; Domingo szokás szerint jól játszik, olykor zihálva énekel, rövid frázisokkal, de nemes küzdelmet folytat az emberpróbáló baritonszereppel. Rivero nagy igyekezettel állja a sarat; Prudenskaya elviselhető; Sâmpetrean pedig az utóbbi idők egyik legjobb Ferrandója. Így ha valaki a lényegre kíváncsi, elég, ha csak meghallgatja ezt a DVD-t.
