Tragédiák között

Például autóval. De lélekben közel tudunk-e kerülni hozzá? Merre kellene kanyarodnunk az emberségünk irányába? Vérfürdő, lemészárolták, kiirtotta, láncfűrésszel, brutálisan… Efféle szavakkal találkozhatunk március 15-e óta, ha megemlítik e Győr-Sopron megyei községet, melynek neve bizonyára jó ideig nem tud majd elválni a rettenetes családi tragédiától, melynek során egy harminchét éves férfi megölte feleségét és két kislányát, majd magával is végzett. A média képviselői „természetesen” csakhamar kiszálltak a helyszínre, és egyfelől megrendültséget mutatva, másfelől jól tudva a nézettség és a példányszámok ilyenkor szokásos emelkedéséről tudósítottak, megmutattak, kérdeztek, sejtettek… A tömegmédiumok munkatársai. A tömeg – személytelen. A tragédia nem. A tömegnek nincs tekintete. Így aztán nem is lehet tekintettel az emberre. De azért lát: arctalanul, névtelenül figyel. Az egy főre eső felelősség a tömegben szinte kimutathatatlan. A tömegmédiához csatlakozva tulajdonképpen leskelődünk. De vajon figyelünk is egymásra? S a médiában otthonos külső szemlélő (kukkoló) üzemmód nem hat-e ránk a való világban is? Ismerjük-e közelebbről a mellettünk élőket? A helybéliek úgy tudták, a meghalt szülők jól menő belsőépítészek, a férfi pszichológushoz (vagy pszichiáterhez?) jár, súlyos lelki beteg – vagy talán mégsem? Az volt, de már jobban lett az utóbbi időben… Különben is Győrből költöztek a településre, és nemigen vettek részt a közösség életében. „Egyébként” a férj apja is öngyilkos lett annak idején. Megannyi – amúgy nemegyszer hanyagolt – témát megpendítettek a médiában, de csak elvétve került szó arról, vajon miért nem akarjuk tudni, valójában kik laknak a szomszédban. És nem csak Tényőn – akárhol. Miért élnek úgy emberek, hogy felőlünk akár meg is halhatnak? Igaz, nem állhatunk őrt egymás mellett, de vajon csakugyan előzmények nélkül történnek tragédiák körülöttünk? Észrevesszük egymást? Egy helyi lap azt írta pár nappal a tragédia után, hogy a család tagjai nem tudják túltenni magukat az eseményeken. Döbbenetes mondat. Miért kellene túltenniük magukat néhány nap, néhány hét vagy akár néhány hónap alatt? Miért kellene gyorsított eljárással „letudni” a gyász egyénre szabott folyamatát? Csak nem a „többiek” kedvéért? Azok nyugalma érdekében (ezek volnánk mi, csaknem valamennyien), akik nem tudják elviselni a másik ember fájdalmát? Meg kellene tanulnunk közelebb kerülni egymáshoz. Nem fontoskodva, nem tolakodva-bámulva, hanem figyelmesen, rendelkezésre állva. Akár csak hajszálnyit is segítve a tragédiák hordozását, vagy talán meg is előzve őket. Egymás szemébe nézve, megismerve a másikat. Helybéliek kezdeményezése nyomán 17-én, este hét órakor a megkonduló harang szava már több mint kétszáz ember jelenlétének csendjét keresztezte Tényőn. A templomhoz vezető lépcsőkre helyezték a meggyújtott gyertyákat, mécseseket. Jeleként az összetartozásnak, amelyre mindannyiunknak rá kellene ébrednünk. Előbb vagy utóbb. Talán a helyi plébános is jelen volt. Igen, jelen kellene lennünk.