Toulouse-Lautrec 1864-ben született egy dél-franciaországi grófi családban. Szülei első fokú unokatestvérek voltak, amiből Lautrecnek tizenöt éves korától számítva rengeteg baja származott. Egymás után törte el mindkét lábát, majd meg is állt a növésben, és testi fogyatékos maradt. Ritka genetikai betegségben szenvedett egész életén keresztül, és ez súlyosan megterhelte mindennapjait. Nem élhetett úgy, ahogy apja eredetileg elképzelte, nem lovagolhatott, vadászhatott, és szinte semmi olyasmit nem tehetett, ami az arisztokrata férfiak életformájához hozzátartozott. Kitűnőre érettségizett, de nem tanult tovább. A kistermetű, sérült embert sehol sem látták szívesen. Sok időt töltött egyedül a családi kastélyban, és magányában rajzolgatni kezdett. 1882-ben beiratkozott egy párizsi festőiskolába, ahol megismerkedett Émile Bernard-ral és más fiatal festőkkel.
A mostani kiállítás a posztimpresszionista mester utolsó tíz évében, 1901-ig készített litográfiáiból mutat be válogatást. Nemcsak a párizsi szórakoztatóipar fellendülése esett a századforduló éveire, hanem a modern sokszorosító grafika virágkora is. Ahogy végigtekintünk a kiállításon, azonnal érzékelhetjük, hogy nem akármilyen rajzolóval van dolgunk. Briliáns technika jellemzi, sokszor szinte alig látható vonalakkal operál, leheletfinoman használja a tónusokat. Bravúrosan elkapott pillanatfelvételek ezek, előadóművészek, táncosnők, énekesek egy-egy mozdulatát ábrázolják.
Toulouse- La utrec egyáltalán nem kímélte az ábrázolt személyeket, litográfiáin a kendőzetlen igazság jelenik meg. Könyörtelen társadalomkritikát gyakorol. A Miss May Belfort-ról készült plakát 1895-ből fekete macskával, fodros ruhában, nevetséges főkötővel manapság is elég komikusnak hat. Toulouse-Lautrec párizsi életének egyik legfontosabb színtere a Moulin Rouge volt. A képek mellett olvasható kísérőszövegek segítik a nézőt az eligazodásban: „A Moulin Rouge a kicsapongás világraszóló fellegvára volt.” Rippl-Rónai József 1911-ben ezt írta visszaemlékezéseiben Toulouse-Lautrec munkamódszeréről: „Kis vázlatkönyvébe rajzolgatta a kabarék hölgyeit, és e rajzok után néhány, de karakterisztikus vonásból állította össze pompás műveit. Néhány vonal, gyönyörűen dekorált színekkel: Ilyenek az ő jó művei.” A litográfiák vázlatai gyakorlatilag mind éjszaka készültek. Aristide Bruant, Jane Avril, Yvette Guilbert, hogy csak néhány nevet említsünk a párizsi mulatók világából. Aristid Bruant-t négy plakáton is megörökítette, vörös sállal, fekete ruhában és kalappal. Az erősen stilizált, egységes színfoltokból építkező, síkra redukált ábrázolások újszerűsége nagy meglepetést keltett akkoriban. Hercegi idill című litográfiája 1897-ből az egyetlen magyar vonatkozású műve. A páholyban ülő páros a cigányprímás Rigó Jancsi és szerelme, az amerikai Clara Ward.
Az egyik legérdekesebb plakát a Jane Avril, 1893 című alkotás. A Jarden de Paris mulatóban a zenekari árokban ülő nagybőgős szemszögéből láthatjuk a táncos jelenetet. Toulouse-Lautrecet a hétköznapi ember érdekelte, minden fellengzősség nélkül. Egyik levelében így ír: „Csak az emberi alak létezik, a táj csak kiegészítő, és nem is lehet több – aki pusztán tájképfestő, az vadember.”
Az egyik teremben a művész életnagyságú, kalapos fényképéről néz a beérkező látogatóra. Kockás nadrágjával, botjával és keménykalapjával valahogy Chaplin jutott eszembe, pedig nagy különbség van közöttük, ugyanis Tuolouse- Lautrec nem játszik: ami vele történt, a tragikus valóság. Szeméből szomorúság sugárzik, a beletörődött ember magánya. Igazi társra sohasem talált. Többször megfordult bordélyházakban is. Az itt készült rajzain egyfajta együtt érző látásmód érvényesül. Erről tanúskodnak a Nő fűzőben, a Fésülködő nő, vagy a Mosakodó nő című litográfiái.
Harminchat éves korában halt meg agyvérzésben. Pierre La Mure életrajzi regénye, a Moulin Rouge utolsó oldalain így írja le a végső perceket: „Most már csak a mama volt vele. Arca egészen közel volt, ajka majdnem érintette ajkát. Hűvös ujjait végigfuttatta a haján, ugyanúgy, mint gyermekkorában, ha azt akarta, hogy elaludjon.
– Aludj, kisfiam. Könnyek reszkettek a szemében, mégis mosolygott. Nem, nem annyira mosolygott, de látszott rajta, hogy boldog. Ezt meg tudta ítélni. És büszke. Mert ő nem hagyta cserben. Most elpihenhet. A mama nem tartja már vissza…
– Aludj Riri… Arca, komoly, gyöngéd arca egyre távolodott már, vonásai halványodtak, árnyékba borultak, noha a derengő reggeli fény betöltötte a szobát. Belülről fakadt a sötétség. Mama… mama… Ég áldja, mama…”
(A tárlat augusztus 24-éig várja az érdeklődőket.)
