Verseim hajójára bízták maguk az áramlatok,
szelek szőtték a hosszú út ruháit, reggelek,
esték és éjszakák utaztak velem.
Kerültem a zátonyok sötétlő sávját,
a törékeny térkép nem mutatta őket.
Végül szerencsém volt, és a füstös
csapszékek lármája helyett harangszó
fogadott, mikor partot értem.
Aztán olcsón eladtam süllyedő hajóm,
és gyalog indultam egyszerre kétfelé:
lettem ironikus és onirikus.
A parti fövenyen összetalálkoztam
magammal, kiderült, egyetlen példánya
vagyok egy őshonos, védtelen, ritka fajnak.
És maradtam végleg itt, ehhez a
szigethez láncoltam magam.
Azóta kihaltam, s ha néha álmomban
visszajárok, letérdelek a pergamenhez, amelyre
annyi szót róttam egykor, és a megfejtés
kényszere nélkül pihentetem a szemem
a ráírt olvashatatlan történeten.
Filip Tamás (1960) Budapesten élő költő,
szerkesztő
