A beszélgetések alkalmával szóba került, hogy szeretnék nővér lenni. Ők visszatérve Pestre elmondták a tisztelendő anyának, és így többszöri levélváltás után 1946. augusztus 26-án fölmentem Pestre, a Nefelejcs utca 65.-ben lévő szervita zárdába – emlékszik Tarzícia nővér a meghívásra. Az itt működő házukban egy évig töltötte jelöltidejét, utána a rákosszentmihályi anyaházban a noviciátus következett. Ennek letelte után kapták a szerzetesi nevünket. „Ekkor lettem Tarzícia. Nyolcan voltunk novíciák, és rajtam kívül mindenki erre a névre pályázott. Nekem nem volt semmiféle kívánságom, és nagy meglepetésemre én kaptam meg ezt a nevet. Noviciátus után letettük a fogadalmat, majd elhelyeztek Ráckevére, ahol egy évig laktam. Ezután Pestre kerültem, a Ranolder Intézet Tanítóképzőjébe, de ezt már nem tudtam befejezni, mert 1950-ben jött a feloszlatás, amikor száztíz nővér sorsa vált bizonytalanná” – meséli a kezdeti nehézségeket a nővér. Éjszakákon át virrasztottak, mert értesítést kaptak, hogy jönnek majd értük. De mégsem vitték el őket. A tisztelendő anya kérésére Tarzícia nővér őrködött másodmagával a pesti rendház kapujánál. „Már nyáron nem lehetett kimenni rendi ruhában. Októberben kaptuk a felszólítást, hogy el kell hagynunk a rendházat. Szüleim Hangonyban éltek, hozzájuk mentem haza. A tisztelendő anya azzal bocsátott utunkra minket: Legyenek nyugodtak, lányaim, hamarosan visszakerülünk! Ez a „hamarosan” ötven év múlva következett be. A szüleim szegény földművesek voltak, otthon dolgoztunk. Akkor olyan sokat követeltek terménybeadás címén, hogy mi soha nem tudtuk megtermelni azt a mennyiséget. Ma már talán el sem tudják képzelni, milyen nehéz élet volt az, amikor ha öt tojást tojt a tyúkunk, akkor húszat kellett beadni. Valamikor azt mondtuk, hogy a parasztember hal éhen utoljára, mert van mit ennie, de akkor még a padlást is lesöpörték.” Hetekig járt az ózdi gyárba munkát keresni, mire végre fölvették. „Úgy álltunk az ózdi vasgyár előtt sorban, és néztek bennünket az elvtársak, mint a gályarabokat, és válogattak közülünk. Nagy nehezen bekerültem. Az a részleg, ahová én kerültem, ágyúgolyókat gyártott. Négy-öt centiméter vastag tárcsákat kellett cipelnem. Míg mások tizenkettőt is elbírtak, én csak öt-hat darabbal boldogultam. Egyszer behívott a művezető, és felelősségre vont, hogy miért nem mondtam meg, ki vagyok. – Miért mondtam volna? – kérdeztem. – Akkor fel se vesszük! – jött a válasz. Mivel látta, hogy nem bírom a fizikai munkát, felajánlotta, hogy átkerülhetek a műszaki irodába, vállaljam el az adminisztrációt. Ebben a munkakörben három műszakban dolgoztam. Mikor éjjeles voltam, mindig elmentem a reggeli szentmisére az ózdi templomba. Ott találkoztam más nővérekkel, akik szintén a gyárban dolgoztak. Munkaidő alatt nem szóltunk egymáshoz, csak messziről intettünk a másiknak. Ilyenkor találkoztunk, és tudtunk beszélgetni” – emlékszik a nehéz munkás évekre a nővér. Ponyvás kocsival szállították őket Ózdra, mert akkoriban még nem volt buszjárat. A munkahelyén megbecsülték, de fizetésemelést soha nem kaphatott, pedig gyakran kellett túlóráznia is. Pár év múlva ismét új beosztást kapott, a könyvelésre került. „Láttam, hogy figyelgetnek, egy fiatalember gyakran bejött hozzám »beszélgetni«. Megtudtam, hogy az ottani vezető egy vallásos ember. De hamarosan őt is elküldték, mivel a titkárnője egy elvtársnő volt, így én sem maradtam már itt.” Ezután darustanfolyamra próbált jelentkezni, de ott a szemébe mondták: „Majd ha a keresztet kiveszed a nyakadból!” Végül az újonnan épült ózdi kenyérgyárban talált munkát, ahol a péksüteményeket kellett válogatnia, számolnia. „Egy fiatalember mindig bejárt, és egyszer elkezdett borzalmasan káromkodni. Mondtam, hogy legyen szíves, itt ne káromkodjon! Kiabált velem, hogy hogy merek én ilyet mondani neki? Majd megkeserülöm… És tényleg: hamarosan onnan is mennem kellett.” Az örökfogadalmat titokban, 1954-ben tette le a rákosszentmihályi házban. „Egyszer, a munkahelyemről hazafelé menet elvitt a rendőrség és »elbeszélgettek« velem. Ez aztán többször is megismétlődött, egyik alkalommal azt mondták: áruljam el, mikor Egerbe és Budapestre megyek és ott vár az állomáson egy civilbe öltözött, csinos fiatalember, akkor hova megyünk és mit csinálunk? Én csak néztem, hogy honnan vesznek ilyet? Azt mondták, hogy ők figyelnek engem! – Nem tudom megmondani, ki vár ott engem, mert ez lehetetlenség! – válaszoltam.” A kenyérgyárból a MÁVAUT autóalkatrész-raktárába került. Ez a forradalom évében történt. Az öccse a Közgazdasági Egyetem hallgatója volt, de amikor a forradalomnak vége lett, hazaküldték. Azt mondták neki: akkor mehet vissza az egyetemre, ha édesapja belép a téeszbe. „De ő nem lett téesztag, így az öcsém akkor nem tanulhatott tovább, csak később sikerült befejeznie az egyetemet, a szüleimnek pedig nem lett nyugdíja. Akkor alakult meg Pesten a Háziipari Szövetkezet, amely a feloszlatott nővéreknek biztosított munkát. Fölmentem Pestre, és 1960. január 2-án foglaltam el a helyemet a Szolidaritásban. Akkoriban a sok idegeskedéstől kiújult a gyomorfekélyem, kétszer is megoperáltak. Május elsején dalolva ki kellett vonulnunk, és a pódium előtt Rákosi elvtársnak integettünk. Ha nem mentünk el, akkor ki is csaphattak volna. Akkoriban ötforintos órabérért dolgoztunk, 850 forint volt a havi fizetésem. Budapesten hat helyen laktam albérletben, 1980-ban mentem nyugdíjba.” Mivel szülei teljesen nyugdíj nélkül maradtak, az öccsével együtt segítették őket. A nővérek titokban tartották egymással a kapcsolatot, miután Baitz Erzsébet tisztelendő anya és Marchi Cirill páter, a magyarországi alapító meghalt. Rákosszentmihályon találkoztak, ahol négy nővér élt civilként a feloszlatás után, ők is gyárban dolgoztak. „Nyugdíjba vonulásom után a kőbányai Szent László-templom mellett laktam, egy öreg néninél, és oda jártam kisegítő sekrestyésnek. Szép kilenc évet töltöttem el itt. 1991-ben kaptuk vissza a rendi házunkat Ráckevén, ketten mentünk vissza, ahol aztán kilenc évig éltem. Ott idősekhez jártunk áldoztatni, meg beszélgetni velük. A plébános és a polgármester is örült, hogy visszajöttünk.” A magyar szervita nővérek, Szűz Mária Szolgálóleányai Kongregációja 1999. december 4-én egyesült a firenzei nővérek Fájdalmas Anya Szolgálói Kongregációjával, amelynek tagjai már 1991-ben itt voltak Magyarországon. Tarzícia nővér 2000-ben Egerbe került, ahol kórházakba jártak áldoztatni, hajléktalanokat láttak el élelemmel. 2006-ban másodmagával újra visszatért a régi novíciusházba, és nyolcvannégy évesen itt éli napjait imádságban és békességben.
