Október e csöndes kapcsolatok hónapja: a rozsduló levelek, leszáradó rétek csak annyiban az elmúló idő jelzései, amennyiben a biológiai folyamatok kényszerítik, a másik létben a törvényen túli dimenziók alkotói, hogy „Isten szent ritmusáról” adjanak hírt.
Kerti rózsák látomásában így áll össze a koszorú. A titokzatos Virág törékeny álma nem a halálon túli pillán, hanem az innenső szirmokon, s ha megcsörren a gyönge fémláncsor, megfoghatatlan kapcsolatba szabadít, ahol az ösvényeken angyalok járnak.
A szép magyar nyelv Olvasós Boldogasszonynak nevezi azt, akinek társai az angyalok. Először a XV. század szerzetesei gondoltak így rá, rózsák kápolnáit ez időben kezdték építeni, és a színek társításával nevezték el a láncsorokat fehér, veres meg arany rózsakoszorúnak.
Általuk lép elő Lepanto 1571. október 7-i dátuma is, amelyet követően Loretóban felhangzott a katonák Segítő Szűzhöz szóló éneke: „Keresztények segítsége, könyörögj érettünk.” „Győzedelmes Boldogasszony” titulusú szentélyek emelkedtek, és a barokk századok még fokozták ezt a devóciós kedvet. A XVII. század erélyes, nagystílű pápája, VIII. Orbán a Barberini-család „dicsőségére” építtette a rangos palotát, amelynek tervezői között a két rivalizáló építész, Borromini és Bernini is ott volt. De már állt a templom, amelynek neve: Győzelem Királynője. A harmincéves háború második évét írta Európa…
Az „isteni védekezés” történelmi múltjából a magyarság sem hiányzik: Kolozsvár 1496-ban (Köln után huszonnégy évvel) rózsalánccal vonult az idő elé, s míg a szentélyek halk mormolásában titkok ereje kötődött össze népsorssal, a boldog Királynő kertjében buzgólkodók szedegették az el nem hamvadó Szépség rózsáit. Domonkos szerzetesek, szerzetesnők szent hirdetéseibe, kontemplatív életébe „belépett” a rózsafüzér-áhítat.
Domonkos regulája szabta meg életüket. A XIV. századi kolostori lazulást a sienai szerzetesnő, Katalin vette észre, olyan eredménnyel, hogy a tridentinum előtt a domonkosok belső lélekújulása kiterjedt az egyházra. Mondhatnók: Mária élen járt, mielőtt rózsaszemekből font imádságát kérte volna. Amikor készen állt a „zsoltároskönyve” – mert így is nevezték az olvasó százötven üdvözlégyét, őseink is „olvasták” a szemeket. Talán nem sejtették: elszakíthatatlan szeretetköteléket fonnak az élet zarándokhajója és a végső partok között.
Az olvasó pergett akkor is, amikor a Szeplőtelen ábrázolásán megjelent a Szent Korona, a jogar a Gyermek kezében, s a Napba öltözött Asszonyról mint a magyarság Nagyasszonyáról mondtak éneket. A messzi emlékezetben „csökönyös” bizalommal Szepeshely templomi falképéhez hasonló felajánló gesztusok, s a legbelsőbb „óhajtás” térhetett vissza: Hozzád sóhajtozunk, jóságos Szűz, aki ha nem vezetsz, eltévedünk. Amikor ez az imádság (latinul) megszületett, az Ómagyar Mária-siralom tizenhat esztendős lehetett.
A vallásos néprajz tudósa, Barna Gábor könyvében, Az élő rózsafüzérben 1998-ban ezt írja: „A holisztikus énfelfogások szerint az egyén, az egó a társulati formákon keresztül kapcsolja be magát egy fölöttes lénybe. Ez lehet Mária, Jézus vagy általában az Isten.” A társulati formák leggazdagabbika létszámában a katolikus világban a Rózsafüzér Társulat, amelynek célja egy nyolcszáz esztendős imádság folyamatos gyakorlása. „Egyik első hazai anyatársulatát 1843-ból, Győrből ismerjük.” Elterjedése/elterjedtsége a lelkiségtörténetben nemzeti történelmi érdemű is, hiszen közösségi jelenlétével az összefogás „rózsaárnyú” lánca.
