Budapesten, a Belvárosban nőttem fel, de emlékszem, milyen volt, amikor a hatalmas hóesésben, estefelé az utcán édesapám szánkón húzott. Az is eszembe jutott, hogy az akkor még csendes Múzeum körúton az ablakunkig hallatszott a gyerekzsivaj, amint a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szánkóztak lefelé, s nővéremmel kérleltük édesanyámat, hogy mi is mehessünk. Gyerekkorom elmúltával nem annyira szép, inkább csak hideg telekre emlékszem. Olyanokra, amelyeken a lányok, akiknek udvaroltam, mindig fáztak, s a nagy séták során magam is jól átfagytam. Aztán – jó néhány év elteltével – megnősültem, megszülettek a gyerekeim: és a telek ismét szebbek lettek. Kiizzadva húztam őket a Budai hegyek lankáin, s ők kipirult arccal nagyokat nevetve csúsztak le a dombtetőről. Csodálatos volt ez akkor is, ha szikrázott a nap, vagy ha metsző hideg szél csapott az arcunkba… Mostanra a gyerekek felnőttek, legtöbbször nem velem járnak kirándulni, szánkózni, korcsolyázni. A telek ismét ridegebbek lettek – maradt a ház előtti jeges út tisztítása, a metsző szél elviselése a buszmegállóban.
Lehet, hogy életállapot kérdése az időjárás megélése? Lehet, hogy a tél, a nyár, az évszakok mindig hasonlóak, csak mi változunk? Isten szépnek, változatosnak teremtette a világot, csak mi nem mindig azt vesszük észre belőle, ami szép, ami örömet okozhat? Fűtött szobából más nézni a hópelyhek szállingózását, mint az aluljáróban rongyokba csavarva keresni azt a pontot, ahová a jeges huzat nem viszi be a havat… Más, ha reggel a kalácsot és kakaót teszi az ember az asztalra, s más, ha a szinte üres családi kasszát nézegeti valaki, hogy mérlegelje: enni vagy fűteni tud-e a hónap hátralevő részében. Más, ha gyerekeim néha még elhívnak ródlizni, s más, ha valaki a szánkón húzza haza a közeli erdőben lopott fácskát, hogy gyerekeinek némiképp meleg lakást biztosítson, s a híg levest a sparhelten megmelegíthesse. A természet – Isten ajándéka számunkra. A kék éggel, a vízzel, az erdővel és mezővel, a fákkal, a madarakkal. A villám is szép, nem beszélve a hópelyhekről, a befagyott tóról, csak meg kell látni bennük a kapott ajándékot. Sokszor mindez nehéz. Ilyenkor marad a remény – hogy életünk, sorsunk talán jobbra fordul, könnyebben látjuk meg a minket mindig körülölelő szépet. Télre jön a tavasz, aztán a nyár, az ősz. Változik a világ, mi is változunk. Gyerekből felnőtté válunk, szülőkké, akiknek gyerekei visszahozzák az ifjúságot, aztán a gyerekek is felnőnek. A remény azonban nem vész el. Szánkóznom az unokákkal is lehet majd!
