Téli kertek

Hallgatnak a fák, mert hallgatnak a madarak, e királylakók, amíg tavaszba nem fordul a táj. Mégis: Szeretnünk kell a kerteket. Ezt írja a természetbe olvadó lélekkel Rónay György életet kerttel átkaroló versében, melyet így kezd: „Minden a kertből indul, minden a kertbe tér meg. Kerteken / visz át az életünk, a kezdettől, az ősitől saját / kertünk kertjén át az utolsóig, nyugtatóig, / s azon túl a végsőig, az ismeretlen fényesig.”

Az „ég ábrái” már ősszel eltolódtak északnyugatnak; keresem a Göncöl rúdját, csak a végét látom, a hegy mögül pislákol lámpája zúzmarás ágak közül. Néhány napja a félhold ágrácsok füzéréből pillantgatott felhős-ködösen, lezártnak látszott a távol, befejezettnek. A költő megvigasztalt: „Ahogy rövidülnek, / úgy válnak napjaink mind teljesebbé.” A kerített tér az idővel oldja határait, hogy egyszer elérjen a határtalanig…


Így nézem a leszálló napot, a testben megjelenő fényességet, a messzi-jegenyéket, közeli ciprusokat, és a hegytetőt, ahol két erdei fenyőnél tetszeleg majd észak csillaga.

A kerített tér költője a kint-bent jeleit keresi, eljut Kolozsvártól az anyaországi tájhelyekig; örömet, szorongást lel, horgonyzó összefüggéseket, kiskerti képtelenségeket, de otthonosságot is. Mi ágyazódik-ágyazódhat érzéseinkbe, sejtéseinkbe, mi az, amit a növényi lét kifejezhet, télszakban a kert önkívületi nyugalma, törvényének ellentmondása: a haláldimenzió.

„Most tél van és csend és hó és halál.” Ezt Vörösmarty rögzítette versképbe százhatvannégy éve, „télutóján”. Akár sirató lehet, időszak nélkül. Kortársunk, Szabó T. Anna mintha „folytatná”: „Angyal, angyal, langy alázat… / Kaput nyitsz az odaátnak, / akik hisznek, odalátnak…” A tértávlatban angyal áll. Reménységre biztat, létünket magyarázza, amely nem merülhet ki görcsös öntörvényűségben, bölcsesség nélküli értelemben, mely a növénynek is saját-istent tulajdonít, amelynek nincs szíve. Töprengő „kisszerűségemben”– bár alvó kertek ihletében – éber életbe kapaszkodom: elutasítja az öntörvényűséget, a „süket tudatlanságot” (nem biztos, hogy tudatlanság), a hivatáskeverők „meghitt öntudatát”, ezt a veszedelmes kórságot, amely képes a tűnő-múló politikai szerencsének is kelleténél nagyobb érdemet tulajdonítani. Ebből többnyire az alázat hiányzik. A saját hivatás elhanyagolása a szürke alap. Karthauzi-naplóban ez áll: „Az életünket keresztül-kasul behálózó nyomorúságos dolgoknak egészen csekély a jelentőségük, ha a mélyükre nézünk. (…) Mennyire kár, hogy nem élünk azokban a mélységekben, ahol békesség honol, s inkább a felszínen tartózkodunk, ahol annyi minden felzaklat.”

Mindez az elvonultság hisztériája? A fentiek valóságát elfelejtő véleményezhet így, aki nem tudja, a pénz „nem fényesíti” az életet, nem minden a gazdaság-gazdaságosság, amiért eladunk mindent, rosszul felfogott „öröklét csalását / faljuk mohón, egy percnyi örömért / az elmúlás áldását odadobjuk”.

Isten-kimérte örökségünk a „van és nincs között zuhan”, amit az is érez, aki Istent távol tartja magától, ezért van, hogy „puszta eszünkkel csupasz szavainkkal / hálóba fogjuk a fogalmakat, / kijelentjük és körülírjuk őket, / mintha mindezzel bármit is tehetnénk. (…) Kézzel, eszközzel, ésszel, akarattal hálóba fogunk mindent. (…) Recseg, ropog. Egy pillanat, és beszakad alattunk.” Régi történethez köthető ez a mai diagnózis, Bernát korából: a lángoló szeretet atyjának vágta szemébe a tinédzser (bár idősebb) Abelardus, hogy ami szóval kifejezhetetlen, az elhanyagolható.

Téli kertek rejtik a megújulást, a némasággal beljebb vezetnek, bár körös-körül bekerít a jég.

„Csak a lélek nem kristályszerkezet”, s ha van melegség a terében, még a „szeretet vágya is szerethetővé válik”. Érezteti: lelkünk mélyén Isten van jelen, aki minden művénél nagyobb, és akkor lehet a mienk, ha túllépünk valamennyi alkotásán. Ha látásunk följebb lép, ahol a lenti és a fenti találkozik. Ott a kerített tér ellentmondása föl sem merül.