A távollétből az ünneplésbe – A szentatya első elmélkedése a papoknak

Jó napot kívánok, kedves papok!

Az irgalmasság, nőiesebb oldalát tekintve, a zsigeri anyai szeretetet jelenti, amely elérzékenyül újszülött teremtményének törékenysége láttán, átöleli őt, mindent megad neki, amire szüksége van, hogy élhessen és fejlődhessen (rahamim); kimondottan férfi oldalát tekintve pedig az Atya erős hűségét jelenti, aki mindig támogat, megbocsát, és visszasegíti útjukra gyermekeit. Az irgalmasság egyfelől egy „szövetség” gyümölcse – ezért szokás mondani, hogy Isten megemlékezik irgalmáról, irgalmas szövetségéről (heszed) –, másfelől a jóakarat és jóság ingyenes „tette”, amely pszichénk legmélyéről fakad, és külső cselekedetben mutatkozik meg (eleosz, mely könyöradománnyá válik).
Ez az inkluzivitás lehetővé teszi, hogy mindig mindenki irgalommal tudjon cselekedni, részvétet tudjon érezni a szenvedő iránt, megkönyörüljön a szűkölködőn, s hogy felháborodjon, megmozduljanak a zsigerei a szembeötlő igazságtalanság láttán, és késedelem nélkül valami konkrét dolgot tegyen, tapintattal és gyengéden, a helyzet orvoslására. E zsigeri érzésből kiindulva mindenkinek lehetősége van arra, hogy Istenre ebből az első és utolsó tulajdonságának a szemszögéből nézzen, amellyel Jézus ki akarta nyilatkoztatni őt előttünk: Isten neve Irgalmasság.
Amikor az irgalmasságról elmélkedünk, valami különleges dolog történik. A lelkigyakorlat dinamikája belülről kap lendületet. Az irgalmasság megmutatja, hogy a klasszikus misztika objektív útjai – a megtisztulás, a megvilágosodás és az egyesülés útja – nem egymást követő szakaszok, melyeket magunk mögött hagyhatunk. Mindig szükségünk van ugyanis új megtérésre, nagyobb szemlélődésre és megújult szeretetre. Ez a három szakasz keresztezi egymást, és visszatér. Semmi sem egyesít jobban Istennel, mint az irgalmasság egyik tette – ez nem túlzás: semmi sem egyesít jobban Istennel, mint az irgalmasság egyik tette –, akár arról az irgalmasságról van szó, amellyel az Úr megbocsátja vétkeinket, akár arról a kegyelemről, amelyet ad, hogy nevében az irgalmasság cselekedeteit végezzük.
Semmi sem világítja meg jobban a hitet, mint a bűneinktől való megtisztulás, és semmi sem olyan világos, mint a Máté-evangélium huszon­ötödik fejezete és az: „Boldogok az irgalmasok, mert irgalmat nyernek” (Mt 5,7). Ez segít, hogy megértsük, mi Isten akarata, milyen küldetéssel ruház fel minket. Az irgalmasságra alkalmazhatjuk Jézusnak ezt a tanítását: „Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek nektek is” (Mt 7,2). Ne haragudjatok, de én most azokra a türelmetlen gyóntatókra gondolok, akik „ostorozzák”, leszidják a gyónókat. Így fog bánni velük is Isten. Legalább ezért ne tegyetek ilyet! Az irgalom lehetővé teszi számunkra, hogy ne csak azt érezzük, rászorulunk az irgalomra, hanem ebből az érzésből megszülethet bennünk a vágy, hogy mi magunk is irgalmat kínáljunk. Együtt létezhet bennünk, egészséges feszültségben, a saját bűneink miatt érzett szégyenkezés annak a méltóságnak az érzésével, amelyre az Úr emel minket. Teketória nélkül átléphetünk a távollétből az ünneplésbe, miként a tékozló fiúról szóló példabeszédben, és az irgalmasság fogadóhelyeként használhatjuk saját bűnünket. Megismétlem ezt, mert ez lesz a második elmélkedés fő gondolata: az irgalmasság fogadóhelyeként használhatjuk saját bűnünket. Az irgalmasság arra indít minket, hogy a személyes szintről a közösségi szintre lépjünk. Amikor irgalmat gyakorolunk, miként a kenyérszaporításról szóló csodáknál, melyek Jézusnak népe és az idegenek iránti részvétéből fakadnak, a kenyerek olyan mértékben sokszorozódnak meg, amilyen mértékben szétosztják azokat.

Három javaslat

Három javaslat a mai lelkinapra. Az az örömteli és szabad meghittség, amely minden szinten létrejön azok között, akik az irgalmasság kötelékével kapcsolódnak egymáshoz – ez Isten országának a meghittsége, ahogyan példabeszédeiben leírja Jézus –, arra indít, hogy három dolgot javasoljak nektek mai egyéni imádságotokhoz.
Az első javaslat két olyan gyakorlati tanácshoz kapcsolódik, amelyet Szent Ignác ad nekünk – bocsánat, hogy saját „családomat” reklámozom –, ő ezt írja: „Nem a sok tudással lakik jól és elégül ki a lélek, hanem ha a dolgokat bensőleg érzékeli és ízleli” (Lelkigyakorlatos könyv, 2.). Szent Ignác hozzáteszi, hogy ott, ahol valaki megtalálja, amire vágyik, és van kedve hozzá, ott időzzön el imádságban „mindaddig, amíg el nem telik, anélkül, hogy a tovább­haladás miatt nyugtalankodna” (uo. 76). Így tehát ezeknél az irgalmasságról szóló elmélkedéseknél mindenki ott kezdheti, ahol neki tetszik, és ott időzzön el, hiszen az irgalmasság egyik cselekedete biztosan elvezet titeket a többihez. Ha azzal kezdjük, hogy hálát adunk az Úrnak, amiért ilyen csodálatosan megteremtett és még csodálatosabban megváltott minket, az biztosan elvezet minket arra, hogy bánatot érezzünk bűneink miatt. Ha azzal kezdjük, hogy részvétet érzünk a legszegényebbek és a legtávolabb lévők iránt, biztosan mi is érezni fogjuk annak szükségét, hogy irgalmat nyerjünk.
A második javaslat az imádságra vonatkozóan az, hogy új módon használjátok az irgalom szót. Ahogyan észrevehettétek, amikor az irgalomról beszélek, szeretek igével fogalmazni: irgalmazni kell (spanyolul misericordiar, olaszul misericor­diare, feszegetnünk kell a nyelv kereteit), hogy irgalmat nyerjünk, hogy „irgalmat találtak” legyünk. „De Atyám [mondhatná valaki], ilyen nincs az olasz nyelvben!” – „Persze, tudom, de ezt találom helyesnek ahhoz, hogy befelé haladjak: irgalmat gyakorolni, hogy irgalmat találjunk. Mivel az irgalom egy emberi nyomorúságot Isten szívével hoz érintkezésbe, a cselekvés rögvest születik. Nem lehet az irgalmasságról elmélkedni anélkül, hogy ne indulna minden cselekvésre. Ezért az imádságban nem jó elvont szinten maradni. Az Úrral folytatott párbeszédünknek, a kegyelem segítségével, azonnal konkretizálódnia kell: melyik bűnöm igényli, hogy helyet találjon bennem a te irgalmad, Uram, mi miatt szégyenkezem leginkább, és miben szeretnék a leginkább megújulni; és azonnal beszélnünk kell arról, ami leginkább szíven talál minket, azokról az arcokról, amelyek miatt növekszik bennünk a vágy, hogy tegyünk valamit annak érdekében, hogy kielégítsük az ő Istenre, igazságosságra és gyengédségre irányuló éhségüket és szomjukat. Az irgalmasságot az ember cselekedve szemléli. Ez a cselekvés mindent átfogó: az irgalmasság egész lényünket – zsigereinket és szellemünket –, de valamennyi létezőt is magába foglalja.
Az utolsó javaslat a mai napra a gyakorlatok gyümölcsére vonatkozik, vagyis arra a kegyelemre, amelyet kérnünk kell, és amely – közvetlenül – az, hogy egyre inkább olyan papokká válunk, akik képesek irgalmat kapni és adni. Az egyik legszebb dolog, amitől meghatódom, az, amikor egy pap gyónást végez: nagy és szép dolog, mert ez az ember, aki azért jön, hogy megvallja bűneit, ugyanaz, mint aki azután felkínálja a fülét egy másik személy szívének, aki hozzá megy megvallani bűneit. Az irgalmasságot helyezhetjük gondolkodásunk középpontjába, mert ez a lényegi és végérvényes valóság. Az irgalmasság lépcsőfokain (vö. Laudato si’ enciklika, 77) le tudunk ereszkedni az emberi létállapot legmélyebb pontjáig – a törékenységet és a bűnt beleértve –, és felemelkedhetünk az isteni tökéletesség legmagasabb pontjáig: „Legyetek irgalmasak (tökéletesek), amint Atyátok irgalmas.” De mindig csak azért, hogy még több irgalmat „gyűjtsünk”. Ebből intézményi mentalitásunkban is a megtérés gyümölcseinek kell származniuk: ha struktúráinkat nem úgy éljük meg, és nem arra használjuk, hogy jobban be tudjuk fogadni Isten irgalmát, és hogy irgalmasabbak legyünk másokhoz, akkor nagyon másfajta és a várttal ellentétes eredményt hozó dologgá változhatnak. Az egyházi dokumentumokban és a pápák beszédeiben is gyakran esik szó erről, vagyis az intézményi megtérésről, a lelkipásztorkodás megtéréséről.
Ez a lelkinap ezért ennek az „evangéliumi egyszerűségnek” az ösvényén fog haladni, amely az irgalmasságból kiindulva ért meg és tesz mindent. Mégpedig dinamikus irgalmasságból, nem dologszerű, meghatározott főnévből, de nem is melléknévből, amely egy kicsit szépíti az életet, hanem igéből: irgalmat gyakorolni és irgalmat kapni, irgalmazni és irgalomra lelni. Ez pedig cselekvésre indít minket a világ szívében.
Továbbá mint „mindig nagyobb” irgalmasság, olyan irgalmasság, amely növekszik és fejlődik, a jóból jobbá válik, a kevesebből többé, mert hiszen a kép, amelyet Jézus felkínál nekünk: a mindig nagyobb Atya képe – Deus semper maior –, akinek a végtelen irgalma „növekszik” – ha szabad így mondani –, és nincs se teteje, se alja, mert az ő fenséges szabadságából származik.

Első elmélkedés: A távollétből az ünneplésbe

Most pedig elkezdjük az első elmélkedést. Címként ezt adtam neki: „A távollétből az ünneplésbe.” Ha az evangélium irgalmassága – miként mondtuk – Isten túlzása [excessus], egy hallatlan kiáradás, akkor az első teendőnk az, hogy szétnézzünk, hol van a mai világnak és az egyes embereknek leginkább szükségük egy ilyesfajta szeretetkiáradásra. Mindenek­előtt azt kell megkérdeznünk, mi lehet a fogadóhelye egy ilyen irgalmasságnak; mi lehet az elhagyott és kiszáradt föld az élő víz ilyen kiáradásának; hol vannak a sebek ehhez a balzsamolajhoz; melyik az az árvaság, amelynek szüksége van arra, hogy ennyire pazarlóan elhalmozzák szeretettel és gondoskodással; melyik az a távollét, amely ily nagyon szomjazza a találkozást és az ölelést…
A példabeszéd, melyet ehhez az elmélkedéshez szeretnék javasolni nektek, az irgalmas apáról szóló példa­beszéd (vö. Lk 15,11–31). Az Atya misztériumának körébe lépünk. A szívem arra indít, hogy onnan kezdjük, amikor a tékozló fiú a disznók között van, az önzésnek abban a poklában, miután mindent megtehetett, amit csak akart, ahol ahelyett, hogy szabad lenne, rabszolgaként sínylődik. Figyeli a malacokat, amelyek makkot esznek…, irigykedni kezd, és honvágy ébred benne. A honvágy, a nosztalgia a kulcsszó. Vágy az éppen kisült kenyér után, melyet a béresek otthon, az apja házában reggelire esznek. A nosztalgia nagyon erős érzés. Az irgalomhoz van köze, mert kitágítja a lelkünket. A korábbi jóra emlékeztet minket – a hazánkra, ahonnan származunk –, és felébreszti bennünk a visszatérés reményét. A nostos algos. A nosztalgiának ezen a tágas horizontján ez a fiatalember – mondja az evangélium – magába szállt, és nyomorultnak érezte magát. Mindannyian megkereshetjük azt a pontot – vagy engedhetjük, hogy arra a pontra vezettessünk –, ahol a legnyomorultabbnak érezzük magunkat. Belül mind­annyi­unknak megvan a saját titkunk a saját nyomorúságunkról… Kérnünk kell a kegyelmet, hogy megtaláljuk.
Most nem állunk meg, hogy bemutassuk a fiú nyomorúságos állapotát, hanem a jelenetsornak azt a pontját nézzük, amikor – miután apja megölelgette és megcsókolgatta – ott áll koszosan, de már ünnepi öltözetben. Mert hiszen az apja nem mondja neki azt: „Menj, zuhanyozz le, aztán gyere vissza!” Nem. Ott van koszosan és ünnepi ruhában. Gyűrű van az ujján, az apjához hasonlóan. Új saru van a lábán. Az ünnep kellős közepén, az emberek között áll. Hasonló ez ahhoz, mint amikor mi, ha megesett velünk olykor-olykor, meggyóntunk a mise előtt, aztán pedig egyből ott voltunk „átöltözve” a szertartás közepén. Ez a szégyenkező méltóság állapota.

Szégyenkező méltóság

Álljunk meg ennek a tékozló és annyira szeretett fiúnak a „szégyenkező méltóságánál”. Ha törekszünk arra, hogy derűs lélekkel a két véglet – a méltóság és a szégyen – között tartsuk a szívünket, anélkül, hogy bármelyiket elhagynánk, talán megérezhetjük, hogyan ver a mi Atyánk szíve. Ennek az apának a szíve aggodalommal vert, amikor mindennap felment a teraszra, hogy körbenézzen. Mit nézett? Hogy hazaérkezik-e a fia… Ezen a ponton, ezen a helyen, ahol ott van a méltóság és a szégyen, megérezhetjük, hogyan ver a mi Atyánk szíve. Elképzelhetjük, hogy az irgalom mint a vér áramlik át rajta. Ő kilép, hogy keressen minket – bűnösöket –, önmagához von, megtisztít, és ismét útnak indít minket, megújítva, az összes periféria felé, hogy irgalmat vigyünk mindenkinek. Az ő vére Krisztus vére, az irgalmasság új és örök szövetségének vére, amely kiontatott értünk és mindenkiért a bűnök bocsánatáért. Ezt a vért szemléljük, miközben az belép a szívébe, és kilép onnan, az Atya szívéből. Az egyetlen kincsünk, az egyetlen dolog, amit felajánlhatunk a világnak: a vér, amely megtisztít és megbékéltet mindent és mindenkit. Az Úr vére, amely megbocsátja a bűnöket. A vér, amely igazi ital, amely feltámasztja azt és életet ad annak, aki a bűn miatt halott.
Imánkban, derűsen, mely a szégyentől a méltóságig és a méltóságtól a szégyenig halad – együtt mindkettő! –, kérjük a kegyelmet, hogy ezt az irgalmat egész életünk meghatározójának érezzük, kérjük a kegyelmet, hogy érezzük: az Atya szíve együtt ver a miénkkel. Nem elég azt érezni, hogy Isten irgalma olyan cselekedet, amelyet ő alkalomszerűen tesz, amikor megbocsátja néhány nagy bűnünket, egyébként pedig mi magunktól javítgatjuk magunkat, magunk is elboldogulunk. Ez nem elég!
Szent Ignác korának lovagi képét használja, de mivel a barátok közti hűség örök érték, ezért a segítségünkre lehet. Azt írja: ahhoz, hogy „szégyent és zavart” érezzünk a bűneink miatt (anélkül, hogy irgalmat ne éreznénk), egy hasonlattal élhetünk: képzeljük el, hogy „valamely lovag megjelenik a király és annak egész udvara előtt, szégyenkezik és zavarban van, mert azt bántotta meg, akitől oly sok jóban és kegyben részesült” (Lelkigyakorlatos könyv, 74). Képzeljük el ezt a jelenetet! Követve az ünnepen lévő tékozló fiú dinamikáját, képzeljük el, hogy ezt a lovagot a király, ahelyett, hogy mindenki előtt megszégyenítené, épp ellenkezőleg, hirtelen kézen fogja, és visszaadja neki méltóságát. És azt is látjuk, nemcsak arra hívja, hogy kövesse őt a csatába, hanem társai fölé emeli. Micsoda alázattal és hűséggel fogja szolgálni ez a lovag mostantól! Ez eszembe juttatja Ezekiel könyvének tizenhatodik fejezetét, az utolsó részt.

Fordította: Tőzsér Endre