Távol Afrikától

Fotó: Lambert Attila

Protokolleseményre igyekeztünk, de közösségi együttlétbe csöppentünk. Kállón, roma és nem roma magyarok körében. A ház előtt nagy, vidám csoport áll. Már várnak. „Bent majd beszélgetünk!” – kiált ránk egy asszony. Jó hangulatú programra számítok, ezért szeretnék minél előbb csatlakozni, de Zagyva Richárd, a karitász országos igazgató­helyettese megállít, hogy képbe hozzon. „Ez itt az Akarom program legutóbbi, féléves szakaszának lezárása, amelyet Erzsébet-utalványok átadásával kötünk össze. Az elmúlt órákban kézműveskedés: szövés, gyertyaöntés és drótból-gyöngyből való ékszerkészítés volt a program. Az Akarom a családtámogatási modellprogramunk, amellyel háztartás­vezetési ismereteket adunk át, a pénz okos beosztása és a tudatos gazdálkodás módszereivel ismertetjük meg a résztvevőket. Minden mást kérdezz nyugodtan Mezei Katitól, mert Kállón ő a program lelke.”
Odabent éppen ének- és táncpróba folyik, de nagyon rendhagyó. Az évszakhoz cseppet sem illően egy afrikai törzs esőhívó táncát gyakorolják, több-kevesebb sikerrel. A végén egy kis tánc összejön ugyan, de afrikai hangulat nem támad. Aztán egy éles váltással karácsonyi énekekbe kezdünk, köztük egy számomra ismeretlenbe: „Betlehem kis falujában karácsonykor, éjféltájban Fiúisten ember lett, mint kisgyermek született.” Ez már mindenkinek tetszik; négy-öt asszony egy padon összekapaszkodva erre-arra hajolgat a ritmusára. A végén a cigány himnuszba is belekezdenek néhányan, de aztán csak pár sort énekelnek el belőle. A karitász munkatársai naptárt és karkötőt osztanak, aztán Kati néni mond pár szót. „Április óta minden héten itt vagyunk – mondja. – Hogy miért is? Azért, hogy közösségünk legyen, hogy Kállón a roma és a nem roma magyarok befogadják és elfogadják egymást, hogy nagy szeretetben tudjátok nevelni a gyermekeiteket. Arra kérlek benneteket, hogy szeressétek egymást! Jövőre folytatjuk!”
Az utalványosztás közben és után Kati néni ajánlására több résztvevővel is beszélek néhány szót. Makó Adolfné ­Mária számára közösségben lenni és praktikus ismereteket, például varrást tanulni egy­aránt nagy élmény volt. Hólya Magdolna leginkább a csapatmunka élményét emlegeti, és savanyúságkészítési ismereteire a legbüszkébb, amelyeknek már otthon is hasznát vette. De a beszélgetésekre is örömmel gondol vissza, amelyeknek mindig leginkább a család, a gyermeknevelés a témájuk. Berki Józsefné azt mondja: olyanok voltak hétfő délutánonként Kati nénivel, mint egy családi kör. Megkedvelték egymást, megismerték egymás otthoni gondjait. És tanultak. Ő például azt tanulta meg, hogy sok mindent nem kell a boltban megvenni, mert otthon is el lehet készíteni. Maka Vencelné egy ebédmeghívást idéz fel: Kati néniék vendégházába voltak hivatalosak, és együtt sütötték meg vele a harmadik fogást: a kürtőskalácsot. „Rám számíthat továbbra is! Mondom is neki folyvást, hogy semmiképpen ne hagyjon ki a folytatásból. Kikapcsolódásnak is óriási” – teszi hozzá.
Az asszonyok és a gyerekek távoznak, sietnek haza. Fejér Máté és Imre Sándor, a kézműveskedés és az énekes-táncos együttlét házigazdái Zsámbékról érkeztek. Máté ott lelkipásztori munkatárs, a premontreiekkel dolgozik együtt. Óvodásprogram felelőse, hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozik. A drót ékszerek készítésének különösen nagy sikere volt ma dél­után, meséli. Olyan anyagokkal akartak dolgozni, amelyeket a résztvevők könnyen be tudnak szerezni. Sándor, aki a szövést tanította, úgy tapasztalta, hogy óriási az igény az efféle mesterségek tanulására. Elsősorban a nők voltak nyitottak, ők adták aztán a bátorítást a gyermekeiknek. Ha az anyuka motivált, az a gyermekére is hatással van. De persze olyan is előfordult ma, hogy egy anyuka a kislánya-kisfia kedvéért kapcsolódott be a kézműveskedésbe.

*

Úgy telt el az ünnepség, hogy Babossné Mezei Katalinnal, azaz Kati nénivel (nemsokára már Katival, mert összetegeződünk) egyetlen szót sem tudtunk beszélni. Ami nem is csoda, mivel mindenki más is vele akart beszélni, és a szervezési feladatok is rá hárultak. Most azt kéri, hogy mivel egész nap nem evett, tartsunk vele a vendégházukba. „Bár mit tudnék én már hozzá­tenni az eddigiekhez?” – kérdezi, de nem hiszünk neki – és jól tesszük.
Tíz perc múlva gőzölgő ­bivalyleves előtt ülünk. – A szüleimtől megtanultam, hogy a házamból éhen soha senkinek nem szabad távoznia – emlékezik. – Pedig hidd el, nem voltunk gazdagok. A családunkat az ötvenes években kuláknak bélyegezték, és mindenünket elvették.
Nemrég az Akarom-csoport tagjait is vendégül láttam nálunk. „Most úgy eszünk itt, mintha étteremben lennénk” – hálálkodtak, pedig maguknak terítettek. Az itt élő többségieknek fel kellene végre fogniuk, hogy nemcsak elviselnünk kell egymást, hanem megszeretnünk is. A befogadás gesztusaira van szükség.
Megnyertük az Emberi Erőforrások Minisztériuma pályázatát, amely rossz helyzetű falvak felemelését célozza meg. Tizenkét témakörben tartottam kiselőadásokat, aztán minden alkalommal gyakorlatra váltottuk, amiről addig szó volt. Harmincöt olyan asszonnyal töltöttem az elmúlt hónapokat, akik ki vannak éhezve arra, hogy tanuljanak. Sokszor egészen alapvető ismereteket kellett átadnom, mivel nem mindegyikük olvas jól, így akár egy csekk kitöltése is gondot jelenthet.
De talán mégsem itt a lényeg. Hanem hogy mint az „anyukájuk” voltam velük. Hét gyereket neveltem fel, tudom, mit jelent anyának, háziasszonynak lenni. Hogy milyen nehéz. És ők képesek rá – az emberek többsége mégsem becsüli őket semmire. Úgy tekintek rájuk, mint egy olyan anyuka és nagyi, akinek már a lányai is édesanyák lettek. Anyaközösséget építettem velük, az anyai energiáikat, önbecsülésüket akarom erősíteni. Hétről hétre megbeszéljük a nevelési nehézségeiket. Egyikük férjétől ezt a bókot kaptam: „A feleségeink azért szeretnek magához járni, mert maga már elég öreg ahhoz, hogy tudja őket tanítani.”
Sokan közülük egész fiatalon lettek anyák: ellopták a gyerekkorukat. Talán ezért van, hogy sokszor annyira gyermekiek. A férfiak is szívesen benn ülnének velünk, de ez az anyák programja: fontos, hogy egymás közt lehessünk.
Nemrég nálunk járt Horváth Aladár, és meséltünk neki a programról. „Van valami nagyon spirituális abban, amit csinálnak. Valami, amitől húzása van” – mondta a férjemnek.
Roma és nem roma magyarok: nincs különbség. – Afrikában feketék élnek – ez olyan tény, amit senkinek eszébe sem jutna tagadni, elhallgatni. A romák ugyanolyan magyarok, mint mindenki más ebben az országban. Tévedhetetlenül megérzik, ha nem vagy velük – és mindig megjegyzik, amikor segítesz. Megesett, hogy egy anyuka még hat évvel később is újra megköszönte nekem, hogy a fiát annak idején életmentő műtétre kórházba vitettem.